Miért keltek fel a középkoriak az éjszaka közepén?

2020. április 15. 08:51 Múlt-kor

Ekirch At Day's Close: Night in Times Past című munkájában leírja, hogy az emberek többsége a modern korig – amikor a mesterséges világítás megjelenése lehetővé tette, hogy tovább lehessen fennmaradni – általában napnyugta körül ment ágyba. Az alvással töltött időt pedig két részre osztották: az első és második alvásra (néhány hagyományos társadalomban még manapság is megfigyelhető a jelenség).

Tanulás és szex az éjszaka közepén

„Mindkét szakasz nagyjából ugyanannyi ideig tartott; az emberek valamikor éjfél után keltek fel, mielőtt visszamentek volna pihenni. Természetesen nem mindenki aludt ezen menetrend szerint. Minél később ment valaki ágyba, annál később kelt fel kezdeti álmából; amennyiben éjfél után vonult vissza, egyáltalán nem kelt fel hajnalig. Geoffrey Chaucer A fegyverhordozó meséje című történetében (a Canterbury mesék egyik darabja) Kanace akkor ment pihenni, »mihelyt leszállt az est«, később aztán az »első alvása« után [a magyar fordításban az első alvás kifejezés nem szerepel] felébredt; sokkal tovább fennmaradt társai azonban aludtak »másnap késő reggelig«” – olvasható Ekirch könyvében.

Az első és a második szakasz között az emberek nagyjából egy órán át maradtak fenn, ami elegendő volt arra, hogy elmondják az éjszakai imát (matutinumot), tanuljanak, vagy éppen szeretkezzenek. Laurent Joubert 16. századi francia orvos kifejezetten azt ajánlotta, hogy a házastársak ebben az órában érintkezzenek szexuálisan, mivel ilyenkor „nagyobb élvezetet” találhattak az aktusban.

Bár bizonyos leírásokban az olvasható, hogy a szomszédok veszekedése vagy egy ugató kutya ébresztette fel az embereket idejekorán kezdeti álmukból, a fennmaradt bizonyítékok többsége arra utal, hogy az ébredés a napi rutin részét képezte, és nem egyéb körülményekből következett. A 15-18. század között keletkezett orvosi könyvek a jobb emésztés és a pihentetőbb alvás érdekében gyakran ajánlották olvasóiknak, hogy kezdetben a jobb oldalukon aludjanak, majd „az első alvás után” forduljanak át a bal oldalukra.

Démonokkal küzdő szerzetesek

Emmanuel Le Roy Ladurie híres, egy okszitán faluban a 14. században zajló inkvizíciós perről (és ennek kapcsán a lakosok vallási hiedelmeiről és életéről) szóló, Montaillou című munkájában megjelenik „az első alvás órája”, valamint „az első alvás közepének órája” fordulat is. Bár az „első alvás” kifejezést nem használták olyan gyakran, mint a „kakasszó”, vagy a „gyertyagyújtás ideje” fordulatokat, a késő 18. századig az időmérés egyik bevett egysége lett. Persze nem mindenki osztotta két részre az éjszakát.

Ekrich könyvében több olyan idézetet is hoz, amelyek arra utalnak, hogy voltak, akik egyben végigaludták a sötétség óráit. Jean Verdon Night in the Middle Ages című könyvében kifejti, hogy gyermekekre eleve más szabályok vonatkoztak: nekik végig kellett aludni az éjszakát, más kérdés, hogy ez nem mindig sikerült nekik. A szerzeteseknek is egyedi napirendjük volt. A Szent Benedek Regulája szerint élő bencések például este hét óra és hajnali kettő között aludhattak, később azonban már nem fekhettek vissza (nem minden szerzetesrendnél voltak ennyire szigorúak a szabályok). Raoul Glaber 10-11. századi bencés szerzetestől például tudjuk, hogy sokat viaskodott egy, őt ágyban maradásra és további pihenésre marasztaló démonnal.

Verdon szerint a középkorban is jelen voltak a modern korban élő emberek által gyakran tapasztalt, alvással kapcsolatos problémák, mint az inszomnia vagy az alvajárás. Jean Froissart krónikájában elmeséli egy Pierre de Béarn nevű nemes történetét, aki kézitusa során ölt meg egy különösen nagy medvét. Az élmény annyira sokkolta a férfit, hogy éjjelente rendszeresen felkelt álmából, megragadott egy kardot, és elkezdett vele a levegőbe suhintgatni. Ha nem találta a fegyvert, olyan hangokat adott ki, „mintha a pokol minden démona vele lett volna”. Felesége és gyermekei végül már nem bírták elviselni az ijesztő tüneteket, és elhagyták a férfit.