Megtagadta a nemzetközi közösség a kisebbségi uralomhoz ragaszkodó Rodézia elismerését

2021. november 11. 15:58 MTI

A Limpopo és a Zambézi folyók közt elterülő, rendkívül gazdag, a matabele törzs lakta vidék 1889-ben vált brit érdekszférává. A következő években hódította meg a területet a Cecil Rhodes üzletember vezette Brit Dél-Afrikai Társaság, az új gyarmatot alapítójáról nevezték el Rodéziának.

Dél-Rodéziát három évtizeden át lényegében a Brit Dél-Afrikai Társaság vezette, amely csak 1923-ban mondott le – búsás kárpótlás fejében – előjogairól.

A brit kormány ezután a területet egyesíteni akarta Dél-Afrikával, de az itt élő fehér telepesek elutasították a kezdeményezést. Dél-Rodézia végül széles körű önkormányzattal rendelkező gyarmat lett, bár hivatalosan nem kapta meg a domíniumi státust.

Az alkotmány és a választási rendszer elvben nem volt diszkriminatív, ám a szavazati jogot vagyoni cenzushoz kötötték, így a politikai és gazdasági életet a lakosság öt százalékát kitevő fehérek uralták.

Kormányzásuk alatt Dél-Rodézia gazdaságilag felvirágzott, de a feszültség egyre nőtt, mert nem vették figyelembe a többség, azaz a fekete lakosság érdekeit.

A domíniumi státusra törekvő kormány 1953-ban föderációt hozott létre a közvetlenül Londonból irányított Észak-Rodéziával (a mai Zambiával) és Nyaszafölddel (a mai Malawival).

A unió alig tíz évig maradt működőképes: London nem adta meg a domíniumi státust az új államalakulatnak, és – mivel úgy ítélte meg, hogy a gyarmati rendszer a továbbiakban sem geopolitikailag, sem etnikailag nem tartható fenn – arra ösztönözte a kormányt, hogy vonja be a hatalomba a többségi fekete lakosság képviselőit.

A fehér kisebbség erről hallani sem akart, és 1961-ben a függetlenséget megelőlegező alkotmányt fogadott el, amely csak a parlamenti helyek negyedét biztosította a feketéknek.

A következő évben az államszövetség másik két részén a fekete lakosságot képviselő pártok győztek a választásokon, és Nagy-Britannia elismerte ezen államok jogát a függetlenségre.

A föderáció 1963. december 31-ével megszűnt, ekkorra Dél-Rodéziában már a nyíltan függetlenségpárti, a fehér uralom fenntartását célul tűző pártok kerültek hatalomra.

Miután a britek tudtukra adták: a függetlenséget csak akkor ismerik el, ha a többségben lévő afrikaiakat is bevonják a hatalomba, Ian Smith miniszterelnök úgy döntött, egyoldalúan cselekszik.

Az 1965. november 11-én közzétett proklamáció külsőségeiben az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatra emlékeztetett, de – azzal ellentétben – a fehér lakosság kizárólagos uralmát nyilvánította ki.

Az aktust kísérő beszédében Smith közölte, hogy nem adják meg magukat a kommunizmusnak, harcolni fognak az igazságért, a civilizációért és a kereszténységért.

A rodéziai kormány ezzel lényegében fellázadt a Brit Korona ellen, erre 1776, az amerikai gyarmatok függetlenségének kikiáltása óta nem volt példa. Háborúra ugyan nem került sor, de a nemzetközi közösség nem ismerte el Rodéziát, az ENSZ szankciókat rendelt el, a brit kormánnyal pedig évekig folytak a „tárgyalások a tárgyalásokról”.

A hetvenes évek elejétől gerillaháború bontakozott ki az országban, amelyben két fekete felszabadítási szervezet, a Robert Mugabe vezette ZANU és a Joshua Nkomo irányította ZAPU szállt szembe a fehér uralommal. A harcoknak mintegy 40 ezer ember vált áldozatává.

Smith késleltette az elkerülhetetlen véget. 1978-ban a mérsékelt fekete vezetőkkel megpróbált tető alá hozni egy belső megoldást, Rodézia-Zimbabwe – kiegyezési kísérlet nyomán született – új kormányát azonban továbbra sem ismerte el a nemzetközi közösség, így a felszabadító harc is folytatódott.

A végső kiegyezés 1979 végén született meg: a szankciókat feloldották, és az 1980 elején rendezett választásokon már a feketék is voksolhattak.

A győzelmet meggyőző többséggel Robert Mugabe pártja szerezte meg, és 1980. április 17-én megszületett Afrika ötvenedik független állama, a Zimbabwei Köztársaság. Smith ezután Mugabe parlamenti ellenzékeként dolgozott, amíg a fehér kisebbségnek fenntartott parlamenti helyeket 1987-ben el nem törölték.