Megállapítható-e Edgar Allan Poe írásaiból, hogy öngyilkosságot követett el?
2020. február 26. 18:33 Múlt-kor
Jelek az írásban
Mivel az író halálával kapcsolatban semmiféle feljegyzés nem maradt fenn, és boncolást sem hajtottak végre testén, nemigen marad közvetlen objektív módszer halála körülményeinek vizsgálatára.
Hannah J. Dean, a Texasi Egyetem kutatója és Ryan L. Boyd, a Lancasteri Egyetem szakértője egy tanulmányban ezért megkíséreltek korszerű eljárásokkal képet alkotni arról, Poe írásai mennyiben utalnak arra, hogy önkezével vetett véget életének.
A nyelvezet, a depresszió és az öngyilkos viselkedés megjelenése közötti kapcsolat a pszichoanalízisben mára bizonyítottnak tekinthető: a tanulmányok rendre azt igazolják, a depresszióval küzdő emberek másként használják a nyelvet, mint mások.
A depressziós emberekre Dean és Boyd szerint alapvetően a negatívabb, illetve visszahúzódóbb nyelvhasználat jellemző: gyakoribb az „én” és egyéb önmagukra visszautaló szavak előfordulása, valamint a „kognitív feldolgozó” szavaké és kifejezéseké is – „gondolni”, „hinni”, „érteni”.
Az eddigi nyelvelemző kutatások eredményei szerint az önkezük által elhunytaknál felismerhető, hogy haláluk közeledtével felerősödnek nyelvhasználatukban e minták.
Ezt mind Marilyn Monroe néhány éve Fragments (Töredékek) címen kiadott magánlevél- és feljegyzésgyűjteménye, mind Henry Hellyer angol felfedező (Tasmánia és Ausztrália belső vidékeinek feltérképezője) naplójának elemzése alátámasztotta – mindkét személy az utókor számára rejtélyes körülmények között oltotta ki saját életét.
Erre alapozva Dean és Boyd a „depressziós nyelvezet” indexét összeállítva elemzett összesen több mint 400 prózai művet, verset és magánlevelet Poe egész életéből, azt vizsgálva, előfordulnak-e visszatérő hullámok, epizódok az író megszokott nyelvhasználatához képest jobban a depresszióra, öngyilkos viselkedésre utaló nyelvezettel.
A kutatók tanulmánya szerint Poe élete során csaknem 20 olyan szöveg keletkezett, amelyek rendkívül magas pontszámot szereztek a „depressziós nyelvezet” indexe szerint. E szövegek fele 1843-ban, 1845-ben, illetve halálának évében, 1849-ben készült.
Az író „depressziómutatói” jóval szembetűnőbbek voltak magánleveleiben, amelyek általában egyébként is az „autentikus személyiség” leghűbb lenyomatai, míg irodalmi műveiből jobbára teljességgel hiányoznak.
Kivétel ez alól utolsó, befejezetlen műve, amelynek az utókor A világítótorony (The Lighthouse) címet adta. E mű – amely naplóbejegyzések formájában meséli el a főszereplő élményeit – szintén rendkívül nagy mértékben mutatta a „depressziós nyelvezet” jellemzőit.
Dean és Boyd emellett megvizsgálta Poe életének eseményeit a leginkább depresszióra utaló írások születésének időszakaiban.
Meglepő módon 1843 és 1845 az író talán legsikeresebb évei közé tartoztak: 1843-ban egyik napról a másikra hírnévre tett szert Az aranybogár című novellával, 1845-ben pedig A holló című verssel örökre beírta magát a világirodalom történetébe.
Mindkét mű több tucat újrakiadást ért meg az állandó kereslet miatt, Poe újdonsült hírnevével ápolt viszonya azonban bonyolult volt.
Ismertsége ellenére anyagilag szinte semmit sem profitált, és mélyen megvetette saját szegénységét. A hírnév valószínűleg még növelte is az emiatti csalódottság-érzetét.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
