Léteztek-e a valóságban a legendák női harcosai?
2024. január 28. 16:05 Múlt-kor
Középkori fegyveresek
A nők szilárdan jelen voltak a kora középkori hadviselésben, olyannyira, hogy két 13. századi szerző, Luccai Bertalan (1236 körül – 1327) és Római Aegidius (1243 körül – 1316) heves vitát folytatott róluk. Minden oldalról megvizsgálták a kérdést, áttekintve a női „biológiát”, a természetből vett precedenseket, a történelmi példákat, majd a várható végkövetkeztetésre jutva határozottan ellenezték a nők háborús részvételét.
Michiel Coxcie: Tomürisz bosszúja (1620 körül)
A vita és elemzés oka látványos és egyértelmű: a történelemkönyvek lapjai tele vannak női harcosokkal. A fenti két szerző korát megelőzően számos ilyen csoportról vannak ismereteink: a pliszkai csatába (811) vonuló nőkről, a félig történelmi skandináv skjaldmærekről (shield-maiden, szó szerint „pajzs-hajadon”), vagy a spanyol–katalán Fejszerend (1149), amelybe a Tortosát védelmező nőket vették fel. De még szembetűnőbbek azon nők, akik egymagukban vonultak hadba.
Bár Jeanne d’Arc a leghíresebb példa, valójában nincs bizonyítékunk arra, hogy valóban harcolt volna: inspiráló személyiség volt, de harcosnak nevezni őt túlzás lenne. Hasonló alak jelenik meg Numidia 7. századi történelmében Dihja al-Kahina képében (címe „papnőt” vagy „jövendőmondót” jelent), aki az Észak-Afrikát bekebelező arab hódítással szegült szembe. Győzelmei legendásak voltak, korának muszlim történetírói is csodálattal számoltak be róluk.
Nem kizárólag a vallási buzgalom emelt fel nagy női vezéreket. A korszak nagyívű stratégiai gondolkodói közé tartozott Angliai Matilda császárné és I. Tamar georgiai királynő is; utóbbi számos győzelmet aratott a határait fenyegető muszlim hódítók fölött. Mások a szemtől szemben vívott harcban jeleskedtek: Jeanne de Clisson és Jeanne de Montfort (közismert nevükön az Oroszlán és a Láng) francia földön küzdöttek ellenségeikkel, a harci erények széles tárházát felvonultatva.
Jean d'Arc lóháton (kora 16. századi kézirat)
Természetesen az iszlám világból is számos példát ismerünk. A nők már Mohammed próféta korában jelen voltak a harctereken: Umm Hákim és Hávla bint al-Azvár neve mindenképp szélesebb körű ismertséget érdemelne, de mindannyiuk közül kiemelkedik Umm Umara, „Mohamed pajzsa”. Az uhudi csatában, amikor a muszlimok sorai meginogtak és menekülőre fogták egy sikertelen hadmozdulat után, Umm Umara fegyvert ragadott, és felkereste férjét és két fiát a csata forgatagában, nem messze onnan, ahol Mohamed harcolt. Meglátva őt, a próféta rákiáltott egy menekülő katonára, hogy adja oda pajzsát „annak, aki harcol is”. Umm Umara a pajzzsal megvédte Mohamedet a biztos haláltól, miközben tizenkét sebet gyűjtött be.
A korai iszlám egyik legmeghatározóbb női alakjaként Umm Umara a feljegyzések szerint legalább négy csatában volt jelen. Jellemének ereje nem csupán a harcmezőn mutatkozott meg: egy alkalommal magát a prófétát is kérdőre vonta a nőkre vonatkozó kinyilatkoztatások hiánya miatt: „Látom, hogy minden a férfiakra vonatkozik, a nőkről nincs szó” (Ibn Hadzsar al-Aszkaláni: Al-Iszaba fi Tamjiz al-Szahaba). Ezt követően nyilvánította ki először Mohamed, hogy a férfiak és nők lelkileg egyenrangúak.
A fenti személyek mellett említést érdemel egy női muszlim harcosokból álló alakulat is. A spanyolországi rekonkviszta idején egy elit női íjászosztag száll szembe az Ibériai-félsziget legendás hősével, Rodrigo Díaz de Vivarral (ismertebb nevén El Ciddel): „ez a mór nő csodálatraméltó mestere volt a török íjnak (…) ő lovagolt elöl, és vele társai, száz mór nő, és kárt tett El Cid seregében” (Ramón Menéndez Pidal: Primera Crónica General).
Támogasd a 
szerkesztőségét!
