Lepusztult sátorban fagyoskodva kötötték meg a karlócai békét
2024. január 26. 11:20 Németh Máté
Csak Thökölyt ne!
1699. január 26-án a tárgyaló felek – a velencei követet leszámítva – a közös sátorba vonultak, ahol ismertették a szerződések elkészült tervezetét.
Ezt követően török kérésre megvárták azt az időpontot, amelyik a legalkalmasabb a béke aláírására, így végül háromnegyed tizenkettőkor írták alá az okmányokat. A sátor ajtaját kitárták a négy égtáj irányába, azt szimbolizálva ezzel, hogy a szél viheti hírét a megkötött békének.
A császár és a szultán közötti megállapodás értelmében Magyarország és Erdély területe Lipót kezébe került, a török felügyelhette Temesközt és a Szerémség keleti részét a Boszut folyó vizéig.
A két fő tárgyalófél megállapodott abban is, hogy garantálják a határmenti kereskedelem nyugalmát, megtiltják a portyázást, valamint átadják egymásnak a hadifoglyaikat.
A békét megőrzendő a török fél vállalta, hogy a korábbi elkötelezett Habsburg-ellenes felkelőket a határtól távol telepítik le. Noha név szerint nem említették Thökölyt, elsősorban alighanem rá gondolhattak e kérdés kapcsán.
Thököly Imre portréja
A lengyel-oszmán megállapodás nehezebben haladt, végül Frigyes Ágost országához csatolhatta Kameniec területét. Nagy Péter cár béke helyett fegyverszünetet kötött a szultánnal – ennek időtartamát két évre határozták meg –, az oroszok mindemellett kijutottak a tengerhez, ugyanis az általuk már egyébként is megszállt Azovot megtarthatták.
A velenceiek, akik hetekkel később írták csak alá a megállapodást, megtarthatták a dalmát tengerpartot, Moreát, valamint több görög szigetet. Egyes területeket viszont, így például Lepantót, nekik kellett kiüríteniük.
A szultán és a császár között kötött béke, amely 25 évre szólt, a magyarok számára azt jelentette, hogy véget ért az 1541-ben kezdődő megosztott állapot, és az oszmánok százötven év után elhagyják az ország nagy részét.
A területről a szultán nemzetközi szerződés keretén belül, írásban mondott le, ami példátlan volt a Porta történetében. A török birodalom hanyatló pályára került, és kiesett az európai nagyhatalmak szűk köréből.
A császár nem maradt háború nélkül a következő években sem, nem egészen két évvel a béke aláírását követően ugyanis kitört a spanyol örökösödési háború, amellyel párhuzamosan zajlott hazánkban a Habsburg-ellenes Rákóczi-szabadságharc.
Tartós békét és nyugalmat tehát sem a magyar, sem pedig az osztrák fél részére nem hozott a karlócai megállapodás. Miután ezek a háborúk véget értek, ismét kiújultak a konfliktusok a törökökkel, akik újfent vereséget szenvedtek a császári hadseregtől, így 1718-ban újabb béketárgyalás vette kezdetét Pozsarevácnál.
Az Ausztria, Velence és Törökország között 1718. július 21-én megkötött pozsareváci békeszerződés megerősítette a karlócai pontokat, ezzel a történelmi Magyarország területén megszűnt a török uralom: Temesköz területét átadták a törökök, akik vállalták, hogy a Habsburgokra veszélyes II. Rákóczi Ferencet a határtól messze szállásolják el.
A tárgyalások fő közvetítője pedig nem más volt, mint a holland Jacob Colyer, aki egy hasonló feladatot tizenkilenc évvel korábban már egyszer sikeresen megoldott.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
