Kövér papok, telt asszonyok, sovány szentek: széles skálán mozgott a túlsúly megítélése a középkorban
2020. június 11. 17:33 Múlt-kor
Manapság a hétköznapokban az ember szinte folyamatosan szembesül valamilyen formában a testsúllyal kapcsolatos különféle véleményekkel – ha máshol nem is, a divatcikkek vagy a szépségipari, esetleg kimondottan fogyókúrás termékek reklámjaiban, amelyek a nőket és férfiakat egyaránt célba veszik. Sokan küzdenek súlyfelesleggel – különösen ma, miután bezárkózva, a szokottnál kevesebb testmozgással töltötték az elmúlt néhány hónapot –, és még többen gondolják úgy, hogy ez egy kizárólag modernkori probléma, amely az ipari élelmiszertermelés előtti időkben egyszerűen nem volt jelen. Ez azonban ebben a formában nem igaz: voltak túlsúlyos, és kimondottan kövér emberek is a középkorban. Hogyan tekintettek a testsúlyra ekkoriban? A válasz – mint az egész kor – igencsak összetett.
A lovagi test
Tény, hogy a kövérséget sokan tekintették csúnyának, a lustaság, a bűn és az önuralom hiánya jelének, míg a vékonyságot az önuraloménak, illetve a szentségének, az izmos fizikumot pedig férfiasnak és harciasnak, de csak ezen forrásokra hallgatni a középkori gondolkodás túlzott leegyszerűsítése lenne.
A testzsírt a bőség, a gazdagság, a magas társadalmi státusz, a siker, de még az uralkodói méltóság jelképének is tekintették a középkor folyamán különböző esetekben. Érdekesség, hogy a fogyás a legtöbb esetben a férfiak számára volt fontos, miközben a ma feleslegnek tekintett testzsírt a korban sokan kívánatosnak látták a nőkön.
Az európai kultúra római örökségének – elsősorban Vegetius műveinek – tudható be az a középkorban is általános nézet, hogy a harcos nem lehet túlsúlyos. A középkorban a lovagiasság fogalma emellett megkövetelte a nagylelkűséget is – azaz, hogy gazdag nemesként hiába dúskál az illető a minőségi élelmiszerben, meg kell lennie benne az önzetlenségnek, hogy másoknak is adjon belőle. Ez csupán erősítette azt a nézetet, hogy aki túl kövér, nem méltó arra, hogy lovagnak tekintsék.
Geoffroi de Charny 1350 körül A lovagiasság könyvében külön panaszkodik azokra, akik szoros ruhákkal kölcsönöznek maguknak sudárabb alkatot, és háborúban, szűk páncéljukat felöltve is elsősorban a kinézetre adnak:
„Sokat látni ezek közül, akiknek sürgősen le kell vetniük páncéljukat, mert nem bírják tovább felszerelésük viselését, másokat pedig gyorsan elfogtak, mert nem tudták megtenni, amit kellett volna ily módon hátráltatva, megint mások pedig halálukat lelték ugyanezen okból páncéljukban, mert aligha bírtak védekezni.”
A késő középkori humanizmus mindenben a mértékletességet javasolta, beleértve az evést is. Baldassare Castiglione Az udvari ember című művében ügyes, sportos emberként írja le az ideális udvaroncot, kortársa, Pietro Monte pedig Collectanea nevű tudástárában ahhoz is útmutatót ad, hogyan állapítható meg valakiről, hogy idősebb korában kövér lesz-e.
Mindazonáltal még az udvari hagyományban is többféle véleménnyel találkozni: Andreas Capellanus (avagy André le Chapelain) francia udvaronc De amore című, az udvarlás praktikáiról szóló művének egyik párbeszédében egy nő zsíros combjai miatt sérteget egy férfit. A férfi erre azt válaszolja, hogy a vastag combok nem összeférhetetlenek az erénnyel.
Antoine de la Salle 1456-ban írt Saintré-i Kis János című cinikus románca azzal végződik, hogy a címbéli hős szerelmét elcsábítja egy kövér, erkölcstelen apát. A kövérséget elképzelhetőnek tartották távoli vidékek férfi erényeként is a középkorban: mind a fiktív John de Mandeville utazókönyve, mind Rustichello da Pisa regényíró arról értekeznek, az idegenek (utóbbi esetben Zanzibár erős harcosai) szinte felfoghatatlan mennyiségű ételt képesek elfogyasztani.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
