Kiásták a pápa oszladozó tetemét a sírjából, elítélték, majd a Teverébe dobták
2020. május 23. 08:17 Múlt-kor
Tagadhatatlan, hogy botrányokkal teli a pápaság története. A legtöbbször a reneszánsz pápák lakomáit, vadászatait, indokolatlan fényűzését szokták úgy emlegetni, hogy részben kiváltó oka volt a reformációnak is. Nem ez volt azonban az egyetlen esemény, amely ma már bizonyosan furcsának hat a modern ember szemében. A pápaság kora középkori történetének egyik legnagyobb botrányköve a hullazsinat volt, amikor is egy halott pápa fölött mondtak ítéletet. Mindez jelentős részben annak volt köszönhető, hogy mint a történelemben oly sokszor, a pápai trón a korabeli hatalmi játszmák kereszttüzébe került.
Lassú a méreg, jöhet a kalapács
A Római Birodalom bukása után Itália először a gótok, majd a bizánciak uralma alá került. A bizánci császárok küldöttei egy darabig az uralkodó nevében ellenőrizték a pápákat, amíg a rómaiak el nem űzték őket 722-ben. Ezt követően az Itália északi részén uralkodó longobárdokkal gyűlt meg a pápák és a rómaiak baja.
Ellenük nyújtott segítő kezet Kis Pippin, Nagy Károly édesapja. Nagy Károly uralmát követően azonban a Karoling császárok hol erősebb, hol gyengébb befolyása érvényesült, emellett pedig a helyi itáliai famíliák próbálták akaratukat rákényszeríteni az egymást követő szentatyákra.
A hullazsinat korában a legerősebb helyi hatalmasság a Spoletói Hercegség volt, amely szerette volna az egyház fejét a saját befolyása alá vonni. Ennek nem feltétlenül az egyházhoz volt köze, hanem inkább ahhoz, hogy a pápaság ekkor – Nagy Károly és utódai gazdag adományainak köszönhetően – jelentős földbirtokokkal rendelkezett, megkapták például Ravennát és több Róma környéki földterületet.
Ebbe a szövevényes világba került bele Formózusz is. Ostiában, az ókori Róma közismert kikötővárosában született, és először akkor értesülünk róla, amikor 864-ben az itáliai Porto püspöke lett. Ez a kicsiny városka a Tevere partján feküdt, a püspöki funkciója igazából formálisnak tekinthető, mert azon címek egyike volt, amelyeket a római klérus befolyásos tagjainak adományoztak.
Formózusz a források szerint missziós tevékenységet is végzett Bulgáriában, majd két alkalommal is járt a nyugati frankok királyánál, II. (Kopasz) Károlynál. Utóbbit ő győzte meg arról, hogy menjen Itáliába, és az akkor regnáló pápával koronáztassa magát császárrá. Az egyházfő szempontjából ez egy fontos aktus volt, mivel megerősítette a pápa és a császár egymásra utaltságát.
872-ben meghalt a pápa, és Formózusz úgy vélte, itt az ideje annak, hogy belőle legyen az egyház új feje. Pechjére azonban nem őt, hanem egyik ellenfelét, VIII. Jánost (872–882) választották meg. Az új pápa fel akart lépni az ellen a gyakorlat ellen, hogy a korábbi pápák a császár támogatását megszerzendő olyan nemesekkel töltöttek fel több hivatalt is, akik nem voltak felszentelt egyháziak.
Az ő egyik fő támogatójuk történetesen Formózusz volt. Bár megpróbáltak fellépni a pápa ellen, végül el kellett menekülniük Rómából. Formózusz is így tett, és miután a pápa felszólítására sem tért vissza, 876-ban kiátkozták.
Formózusz Guido spoletói hercegnél lelt menedéket, és ott várakozott addig, amíg a politika szelei kedvezőbbre nem fordultak. VIII. János pápát a Fuldai évkönyvek szerint egyik rokona előbb meg akarta mérgezni, majd látva, hogy a módszer túl lassú, kalapáccsal agyonverte.
Az új pápa azonban akkor sem Formózusz lett, de legalább megkegyelmezett neki az egyházfő, ugyanis szüksége volt a befolyásos római csoportok támogatására. Így 883-ban törölték a kiátkozását, és visszatérhetett egyházmegyéjébe. Még több pápa pontifikátusát kellett irigykedve végigvárnia, mire 891-ben, körülbelül 75 éves korában őt választották Szent Péter székébe.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
