Kevés örömet lelt a pesti társasági életben Berzsenyi Dániel
2024. május 7. 15:05 Múlt-kor
Ma 248 éve, 1776. május 7-én született a gondolataiban – talán túlzottan – szilárdan hívő Berzsenyi Dániel. A nemesi örökség képviselőjeként nem tudott azonosulni a reformkorban kibontakozó „új hullámmal”, akiknek tagjai rendületlenül állították: nemesnek és nem-nemesnek egy nemzeti közösségbe kell olvadnia. Ettől függetlenül Berzsenyi a legnagyobb magyar lírikusok közé tartozik, a klasszikus óda legnagyobb hazai mestere, a magyar klasszicizmus első számú képviselője.
Gazdából lett költő
Egyházashetyén, egy Vas megyei kis faluban született, édesapja, Berzsenyi Lajos és édesanyja, Thulmon Rozália egyetlen gyermekeként.
Édesapja sokáig visszatartotta fiát a tanulmányoktól, mert gyengének és betegesnek tartotta. Berzsenyi Dániel 11 éves volt, amikor hetyei birtokukról a soproni evangélikus líceumba került. 1795-ben véget értek ottani „kalandozásai”, mert a fiatal diák inkább bajkeverőnek, mintsem szorgalmas tanulónak bizonyult. Az iskola évkönyvébe Ovidiust idézve a következőket írta: „Látom és helyeslem a jobbat, de a rosszabbat követem”.
Sopronban töltött éveinek helyes magaviseletét ugyan nem, de a költészet iránti érdeklődését és a latin, valamint a német nyelv ismeretét köszönhette. Míg nappal édesapja birtokán a gazdaságban dolgozott, éjszaka olvasmányaiba merült – többek között ekkor lett életének legfőbb példaképe az ókori klasszikus, Horatius.
23 éves volt, amikor feleségül vette a nála 9 évvel fiatalabb Dukai Takách Zsuzsannát, és ekkor függetlenedett véglegesen az atyai háztól, ahol édesanyja 1794-es halála után egyre kellemetlenebbül érezte magát.
Magányát tetézte édesapjával fennálló konfliktusos kapcsolata is. Kemenessömjén telepedtek le, ahol saját maga is gazdálkodni kezdett. Ekkor már írt, de még csak a fióknak: nem volt olyan bizalmasa vagy támogatója, akivel megoszthatta volna szárnypróbálgatásait.
Elsőként Nemesdömölk evangélikus lelkipásztora, Kis János fedezte fel a költő tehetségét. Berzsenyi bizalmába fogadta, barátságot kötöttek, a lelkész pedig addig bíztatta, míg elküldték néhány költeményét Kazincy Ferencnek (A magyarokhoz, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás valamint A reggel című munkáit).
Nyelvújítónk elragadtatással írt az új reménységről, így a sömjéni földesúr többé nem zárkózhatott el a nyilvánosság elől. Kazincy az alábbi bátorító szavakkal fejezte ki örömét Berzsenyinek írt levelében: „Ne hidd, hogy az a’ melegség, mellyel szívem hozzád szóll, tettetés’ vagy a’ csapodáron illetett önnszeretet’ míve: nem, nagy fényű Ifjú! valóságos hajlandóság’ ’s becsülés’ szava az, ’s az azon támadott örömé, hogy magamat hazámnak eggy igen nemes fija által szerettetni látom.”
Kazinczy bíztatatása sarkallta Berzsenyit megkezdett költői pályájának folytatásában, a mentora felé érzett hálát válaszában így fejezte ki: „Egy igen szent ünnepet jegyzett az úrnak levele az én életemnek aranykönyvében s nem szégyenlem megvallani, hogy egypár forró férfiúi cseppet nyomott ki szemeimből”.
Ekkorra már Pest és Buda írói és tudósai is elismerték a költő tehetségét. 1810-ben meg is látogatta a pesti triász tagjait – Horvát Istvánt, Szemere Pált és Vitkovics Mihályt –, akik mogorva magatartása ellenére kitörő lelkesedéssel fogadták.
Berzsenyi 1808 óta már a Somogy megyei Niklán élt, és korábbi gazdálkodó életmódjával itt sem szakított: szántóföldjeit, rétjeit, szőlőbirtokát és értékes ménesét gondozta. Személyisége ennek megfelelően egyre zárkózottabb lett, a magány érzete felnőttkorának egyik meghatározó kísérőjévé vált.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
