Az eső miatt maradt el a félelmetes magyar nyílzápor az augsburgi csatatéren
2020. augusztus 10. 12:59 Csernus Szilveszter
Augsburg vagy Lech-mező?
Érdekes módon a csata helyszínének kérdésében nem született eddig konszenzus és máig is ez váltja ki a legnagyobb vitákat nemcsak a kutatók, de a helyiek között is. A térségben ugyanis három közösség hagyománya tartja számon, hogy az ő településük mellett zajlott az ütközet. A betájolást nehezíti, hogy a Lech-folyó is megváltoztatta a medrét azóta, így a folyó határolta Lech-mező („Lechfeld") területe sem pontosan ugyanaz ma, mint volt ezer éve.
A német haderő létszámáról egyetlen biztos adatunk csak a csehekkel kapcsolatban van, melyet a korabeli kútfők ezer főben adnak meg. A csatára készülő birodalmi haderőben harcolók számáról a becslések háromezertől egészen húszezerig terjednek, míg a szembenálló magyar haderő esetén ez négy- és negyvenezer között mozog. (A sosem katonáskodó szerzetes krónikások több százezres seregekkel „dobálóznak", számadataik legfeljebb hasonlatként értelmezhetőek). A szakirodalom (sőt a kútfők) többsége abban azonban megegyezik, hogy a magyarok számbeli fölényben voltak.
Ottó tanult a korábbi vereségekből, így seregét nehezen járható, egyenetlen terepen vonultatta fel, hogy megnehezítse az ellenséges lovasíjászok közeledését. A magyar fősereg Ottóval szemben helyezkedett el, míg Bulcsú egy seregrészt a németek megkerülésével táboruk ellen küldött. A németek a málhát a páncélozott cseh légióra bízták, akiket váratlanul ért a magyar roham. Rövidesen nemcsak a csehek, de a hozzájuk legközelebb álló két sváb légió is a futásban keresett menedéket. Ám a magyar fősereg mozdulatlan maradt, így Ottó Vörös Konrád frank légióját küldte a tábort fosztogató magyarokra. Konrád sikerrel űzte el a megkerülő seregrészt, így a király - kiegészülve a diadalittas frankokkal - rohamot indított a magyar derékhad ellen.
A zárt rendben támadó németek felülkerekedtek a közelharcban, de a reggeli eső is őket segítette, mert a magyarok leengedték íjukról az idegeket, így a nyílzápor már nem fenyegette Ottó seregét. A magyar sereget elsöpörte a német lovasroham. Az augsburgiak eleinte nem is tudták mire vélni, mikor tömegével keltek át a Lech jobb partjára a nemrég még ostromló harcosok.
Másnap, augusztus 11-én Ottó újabb vereséget mért a visszavonuló "kalandozókra". Elfoglalva táborukat visszaszerezte a több mint egy év alatt gyűjtött zsákmányt és kiszabadította a foglyokat is. Majd katonáit a környező utakra küldte, hogy mennél kevesebb magyar tudjon elmenekülni: megkezdődött a hajtóvadászat, amibe a környékbeli lakosság is bekapcsolódott.
Kézai Simon szerint Bulcsú, Lehel és Súr vezérek a Dunán akartak hazafelé menekülni, mikor Regensburgnál elfogták őket, míg mások szerint korábbi fogságba esésük után vitték őket a városba. Ami biztos: augusztus 15-én mindhármuk bitófán végezte Regensburg falai alatt. Ottó nem volt hajlandó a váltságdíjról alkudni és az sem hatotta meg, hogy Bulcsú már (keleti rítusú) keresztény volt.
A vert had maradékának sikerült elvergődnie a mintegy háromszáz kilométerre levő, biztonságot jelentő Ennsig. A magyar mondakör - mint a megsemmisítő vereség képét - ehhez kapcsolja a hét gyászmagyar történetét a köztudatban, a Jászberényben őrzött Lehel kürthöz kötött monda pedig inkább gyógyírként szolgált a tragédiára.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
