Kéjbarlang, korbács és állatszex – a 19. századi párizsi bordélyvilág rejtelmei
2020. április 19. 08:35 Múlt-kor
A prostitúció arisztokratái
A kéjhölgyek szolgáltatásait természetesen nem csak az alacsonyabb származásúak és a homoszexuálisok vették igénybe. A módosabb, polgári származású férfiak, kereskedők és a pénzügyi élet figurái ugyanúgy vágytak a házasságon kívüli kalandokra, mint szegényebb polgártársaik.
A gazdagabbak az előkelő bálok mellett a nívósabb éttermekbe és zenés kávéházakba is ellátogathattak egy numera reményében, de ha megtehették, a prostituáltak legelőkelőbb képviselőivel, a félvilági nőkkel, más néven kokottokkal szűrték össze a levet.
A kurtizánokat persze csak a gazdagabb iparmágnások, bankárok, tőzsdespekulánsok, vidéki nagybirtokosok és külföldi arisztokraták engedhették meg maguknak. A kokottoknak egyáltalán nem kellett tartaniuk a rendőrség zaklatásaitól, mivel előkelő pártfogóik elegendő védelmet biztosítottak számukra. Egyedül éltek fényűző apartmanjaikban, ahol számos cseléd gondoskodott a kiszolgálásukról.
A napjaikat szabadon osztották be. Délután és este a műveltségük gyarapítása – és ezzel együtt megélhetésük biztosítása – érdekében általában beültek egy színházi előadásra, esetleg megtekintettek egy kiállítást. Az itt megszerzett tudást aztán fényűző vacsorákon kamatoztathatták, lenyűgözve a testi mellett szellemi partnerre is vágyó férfiakat.
A félvilági nők karrierje gyakran bizonyult tiszavirág-életűnek. Bár a kokott-hanyatlástörténet legismertebb példája egy kitalált alakhoz, Émile Zola Nanájához köthető, a címszereplő karakterét a regényíró valós személyek alapján alkotta meg. A történet szerint Nana egy tehetségtelen színésznőcskéből villámgyorsan lesz a nagyvilági férfiak kedvence, Párizs ünnepelt kurtizánja, ám egyre fényűzőbb életmódját szeretői egy idő után már nem tudják finanszírozni, és belerokkannak állandóan növekvő igényeinek a kielégítésébe. Nana végül magára marad, és története – sok valóban létezett kurtizánhoz hasonlóan – happy end nélkül ér véget.
Míg Balzac az örömlányok legfelsőbb rétegének fényűző életviteléről írta meg híres regényét, egy másik művészeti ág képviselője, Henri de Toulouse-Lautrec a francia századvég, a Belle Epoque párizsi kávéházainak, kabaréinak és bordélyvilágának mindennapjait ábrázolta festményein.
A művész időnként együtt élt a nagyobb nyilvánosházak prostituáltjaival, és az 1890-es években plakátok és színes litográfiák százain örökítette meg az örömlányok életének mozzanatait. Egyik leghíresebb festménye – Orvosi vizit a rue Des Moulins-ban – két, felhúzott ingben az orvosi vizsgálatra váró örömlányt ábrázol.
A kép bal szélén álló, idősebb kéjhölgy arckifejezése a teljes reményvesztettségről árulkodik, míg a mögötte várakozó, fiatalabb örömlány még valamivel bizakodóbb a sorsát illetően, holott valószínűleg sejti, ugyanolyan szomorú jövő előtt áll, mint kolléganője. Toulouse-Lautrec elemi erővel ábrázolta az örömlányok megalázó, kiszolgáltatott helyzetét, életük kilátástalanságát.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
