Japán közlegény megmentése – a katona, akinek 1974-ben ért véget a második világháború
2022. február 8. 14:22 Pásztor Kristóf
Az utolsó emberig
1952-ben – Akacu hazatérésének hatására – a három megmaradt katona családjaitól való leveleket és fényképeket szórtak le ismét repülőkről, amelyek szintén arra biztatták őket, hogy adják meg magukat. Onoda azt gondolta, a szövetségesek biztosan megszállták már Japánt, és kényszer alatt küldetnek hamis üzeneteket családjaikkal. Ezért úgy döntött, hogy továbbra is, a felmentő sereg megérkezéséig kitart.
Simada Sooicsi tizedest 1953 júniusában egy, a helyi halászok által leadott lövés érte a lábán, Onoda azonban rendelkezett elegendő orvosi ismerettel ahhoz, hogy segítse teljesen felépülni. Egy évvel később azonban, 1954. május 7-én egy, a katonákat kereső csoport egyik tagja lelőtte Simadát, így csupán Onoda és Kozuka Kinsicsi közlegény maradt a dzsungelben. Ők ketten több mint egy évtizedig tovább bujkáltak, és rendszeresen zaklatták a helyi lakosságot, fosztogatásaik során több embert is meggyilkoltak – ezekről azonban későbbi önéletrajzában Onoda nem tett említést.
1972 októberében a helyi rendőrség rajtaütött a két gerillán, akik éppen a helyi lakosok rizskészletének felgyújtásával foglalatoskodtak. Kozukát két lövés érte, és meghalt: Onodának viszont sikerült elmenekülnie, ám végképp magára maradt. Ekkorra már Japánban hivatalosan mindkettőjüket halottá nyilvánították: Simada maradványainak hazaszállítását követően néhány év után a hatóságok úgy gondolták, Onoda és Kozuka ennyi éven keresztül biztosan nem maradhattak életben. Miután kiderült, hogy 1972-ben még nagyon is éltek, Kozuka tetemének „előkerülését” követően újult erővel indult meg a keresés Onoda után – sikertelenül.
1974-ben egy – korábban Ázsia, Észak-Afrika és a Közel-Kelet több országát is bejáró – japán kalandor, bizonyos Szuzuki Norio a japán médiában úgy nyilatkozott, hogy szeretné látni „Onoda hadnagyot, egy vadon élő pandát és az »utálatos hóembert« [azaz a jetit] – ebben a sorrendben.” A bejelentést követően Lubangra utazott, és nyakába vette a sűrű dzsungelt, ahol valóban megpillantotta Onodát. S mielőtt még az lelőtte volna, Szuzuki rákiáltott: „Onoda-szan, a császár és a japán nép aggódik Önért.” Ez hatott, a két férfi ezután összebarátkozott, noha Onoda továbbra sem volt hajlandó feladni az ellenállást a felettesétől érkezett parancs híján.
Szuzuki több közös fényképpel és más bizonyítékokkal tért vissza Japánba, s továbbá tolmácsolta a katona feltételeit is. A japán kormány komolyan vette a feladatot, és felkutatta Onoda eredeti parancsnokát, Tanigucsi őrnagyot, aki azóta már könyvkereskedőként tevékenykedett. Tanigucsi 1974. március 9-én Lubangra repült, ahol találkozott a dzsungelből előjövő Onodával, akivel a következő parancsokat közölte:
1. A császári parancsnak megfelelően a 14. területi hadsereg megszüntetett minden harctevékenységet. 2. Az A-2003 számú katonai főparancsnoksági parancsnak megfelelően a vezérkari különleges század felmentésre kerül minden katonai kötelezettség alól. 3. A különleges század vezénylete alatt álló egységek és egyének kötelesek beszüntetni a katonai tevékenységet, és a legközelebbi magasabb rendfokozatú tiszt vezénylete alá helyezni magukat. Ahol nem található tiszt, ott az amerikai vagy Fülöp-szigeteki erőkkel kötelesek kommunikálni, és követni az ő előírásaikat.
Onoda ezt követően formálisan megadta magát: átadta kardját, működőképes állapotú Ariszaka 99-es típusú puskáját, 500 darab lőszert és több kézigránátot, valamint a tőrt, amelyet még 1944-ben kapott édesanyjától, hogy önkezével vessen véget életének, ha fogságba esne. Habár az eltelt 29 év alatt több embert is megölt, és rendszeresen bocsátkozott tűzharcba a helyi rendőrséggel, azon körülmény figyelembevételével, hogy úgy tudta, a háború még mindig tart, Ferdinand Marcos akkori Fülöp-szigeteki elnök teljes körű amnesztiában részesítette.
Idegen a saját országában
Hazaérkezése után Onoda óriási népszerűségnek örvendett – sokan arról győzködték, induljon el az országgyűlési választásokon. „Nincs megadás: Az én harmincéves háborúm” címmel kiadott önéletrajza sok példányban fogyott, és egyedülálló betekintést nyújt abba, hogyan élt csaknem három évtizeden keresztül a vadonban, folytatva „harcát”.
A japán állam tetemes összeget ajánlott fel Onodának elmaradt fizetése kompenzálására, ő ezt azonban nem fogadta el. Amikor jóakarói mégis ráerőltettek egy nagyobb összeget, azt a napjainkban igen sok vitát keltő Jaszukuni-szentélynek adományozta. Onodát meglehetősen rosszul érintették az 1945 óta Japánban bekövetkezett változások, és a szélsőjobboldali, a korábbi militarizmushoz és nagyobb császári hatalomhoz való visszatérést pártoló Nippon Kaigi (Japán Konferencia) nevű párt felé kezdett közeledni.
Olyannyira nem érezte magát otthon az új Japánban, hogy 1975-ben Brazíliába költözött, ahol egy hozzá hasonló gondolkodású japán kolónia élt. Itt feleségül vett egy japán nőt, és marhákat tartott. 1984-ben visszaköltöztek Japánba, ahol megalapították az „Onoda Sizen Dzsukut”, azaz „Onoda Természetiskolát”, amelynek keretében Japán-szerte több helyszínen a hagyományos értékekre neveltek japán ifjakat.
1996-ban visszatért Lubangra, ahol 10 ezer amerikai dollárnak megfelelő összeget adományozott a helyi iskolának. Idős koráig évente három hónapot továbbra is Brazíliában töltött. 2014-ben 91 évesen hunyt el Tokióban egy tüdőgyulladás szövődménye következtében.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
