Így vesztette el a fejét Feketeszakáll az utolsó csatájában

2018. december 10. 17:52 Múlt-kor

A hírhedt kalózról sokunk fejében él az a kép, hogy évtizedeken át fosztogatta az Újvilág kereskedőhajóit, pedig igazság szerint csupán két éven át élt tengeri banditaként. A spanyol örökösödési háborúban még önkéntesként segítette a briteket. Az 1713-1714-es békekötéséket követően számos tengeri medve maradt állás és hadi cél nélkül, a háború után közülük sokan a kalózkodást tartották a legjövedelmezőbb foglalkozásnak. Edward Teach (valójában nem tudjuk, hogy tényleg így hívták-e) 1716-ban került Benjamin Hornigold kalózkapitány szolgálatába, és gyorsan emelkedett a ranglétráján. Előbb egy sloop parancsnokságát kapta meg, 1717 novemberében pedig övé lett a Le Concorde nevű francia fregatt, amelyen több mint 300 ember is teljesíthetett szolgálatot.

Néhány héttel később őt választották meg a kalózflotta vezetőjének, és elődjével ellentétben igen aktívnak bizonyult. Anna királynő bosszúja névre átkeresztelt hajóján (és a flotta többi fregattján) egészen Delaware-ig rabolta végig a partokat, a hajósok szó szerint félték a nevét. A krónikásoknak köszönhetően híre messze túlszárnyalta tetteit, pedig a vérszomjasnak beállított kalóz valójában elég könyörületesnek bizonyult, ugyanis az elfogott tengerészeket, illetve utasokat általában sértetlenül elengedte, miután megkapta a váltságdíjat. Charleston 1718 tavaszi blokádjánál például az általa szabott határidő be nem tartása miatt sem kezdte kardélre hányni a foglyokat.

Charles Eden dél-karolinai kormányzó a blokád utáni napokban királyi kegyelmet ajánlott a számára, amit a kapitány nyáron el is fogadott. Elsüllyesztette az Anna királynő bosszúját, és letelepedett Bath Townban. Edward Teach megesküdött, hogy elhagyja korábbi életét, ami leginkább annak volt köszönhető, hogy pletykák keringtek arról, Angliából jelentős létszámú flotta érkezik a kalózkodás felszámolására.

Feketeszakáll – aki bozontos arcszőréről kapta a nevét – nem bírta sokáig a nyugalmas életet. 1718 augusztusában Bermuda mellett legénységével elfogtak két francia hajót, amelyek kakaót és cukrot szállítottak. Észak-Karolinába visszatérve azt állította, hogy az egyik hajó elhagyatva hánykódott a tengeren, és megpróbálta meggyőzni Edent, hogy nyilvánítsa a hajót ronccsá, ily módon a jog szerint Teaché lett volna a zsákmány.

Jogszerűtlen támadás?

Virginia kormányzója, Alexander Spotswood gyengekezűnek tartotta a szomszédos kolónia vezetőjét, és azzal vádolta, hogy biztonságos menedéket kínál az általa mélyen gyűlölt tengeri haramiáknak, akik nem csupán terrorizálhatják a virginiai lakosságot, de nagyban veszélyeztethetik is a hajózási érdekeiket, valamint a jövedelmező dohánykereskedelmet. Tulajdonképpen félelme valós volt, ugyanis a méretesebb lakossággal és fejlettebb gazdasággal bíró Virginiának jóval nagyobb vesztenivalója volt, mint Észak-Karolinának. Eden valóban elhitte, hogy megszelídítheti Feketeszakállt, ám Spotswoodnak nem voltak ilyen illúziói.

Habár jogilag nem volt megalapozott tette (mondhatjuk, hogy törvénytelen volt), a virginiai kormányzó úgy döntött, támadást indít az Észak-Karolina partjai mentén húzódó keskeny földsáv, az Ocracoke-sziget ellen, ahol Teach valóban szervezkedésbe kezdett, több kalózt is maga köré gyűjtött. Szárazföldi csapatok mellett Spotswood útjára indította Robert Maynard kapitány vezetésével hajóit is, a saját költségén felszerelt Ranger-t és Jane-t, amelyeket úgy készítettek el, hogy a sekély vizeken is könnyen lehessen őket navigálni. Ennek azonban meg volt a hátránya: nem vihettek a fedélzetre súlyos ágyúkat, így a puskákra és kardokra kellett támaszkodniuk a briteknek. Mivel úgy vélte, hogy Eden Feketeszakáll zsebében van, nem figyelmeztette, hogy csapatokat küld Észak-Karolinába, mi több, a virginiaiak közül is vajmi kevesen tudtak a titkos akcióról.

A két virginiai hajó 1718. november 21-én éjjel érkezett a sziget déli csúcsához, ahol ki is kötöttek. Másnap reggelre tervezték a meglepetésszerű támadást, ám a kalózok – akiknek szintén két hajójuk állomásozott a helyszínen – észrevették őket, így a meglepetés ereje tovaszállt. Feketeszakáll először megpróbált inkább elillanni a szigetről, ám végül ez nem sikerült, és az ágyúk megtöltésére adott parancsot. A kalózok hatalmas tűzerőfölényben voltak. Az ágyúgolyók letarolták a két, ágyú nélküli brit hajót, a Ranger parancsnoka is odalett, a Jane matrózai pedig megtizedelődtek. Egyértelmű volt, hogy ezt a csatát csak a haramiák nyerhetik.

Maynard azonban nem adta fel, és mindenkit leparancsolt a fedélközbe, csupán a kormányos és egy tengerészkadét maradt a fedélzeten. Teach látta, hogy a Jane-en szinte mindenki elhunyt, így hajóját a közelébe kormányozta, és utasítást adott embereinek, hogy menjenek át a másik hajóra, és kössék össze az övével. Amint a kalózok a Jane fedélzetére léptek, Maynard előtört tucatnyi emberével, amire a kalózok egyáltalán nem voltak felkészülve. Hat percnyi brutális, öldöklő küzdelem vette kezdetét, mire az elképedt haramiákat visszaszorította, majd kardélre hányta a közelharcra edzett brit matrózgárda. A források korábban nem számoltak be, hogy Feketeszakáll milyen kardforgató volt. Maynard később azonban arról írt, hogy nagyot harcolt a haramia, ám mivel öt golyó találta el, és közel húsz vágás érte, hamarosan összeroskadt. A fejét ezt követően vágták le.

Halálával megszületett a legenda

Feketeszakáll meghalhatott, ám a köré kiépülő mítosz a mai napig tartja magát. Nem volt különösebben sikeres kalóz a kincsszerzés tekintetében, és a vérszomj is messze állt tőle, tulajdonképpen két éves kalózkodása idején szinte nem is folyamodott erőszakhoz. Ennek ellenére a krónikások egy kegyetlen gazembert jelenítenek meg, egy gyilkos, félelmetes kalózt, aki éveken át terrorizálta és megfélemlítette az Újvilág lakosságát.

Charles Johnson brit szerző 1724-ben kiadott, kalózokról szóló munkájában jelentősen felnagyította Feketeszakáll tevékenységét, az irodalomi szabadságot kihasználva vérengző fenevadnak állította be. Dühös pokolfajzatnak nevezte, kortársai közül egyedül ő számolt be arról a kevéssé hihető „tényről”, hogy Feketeszakáll az arcszőrzetében lassan égő kanócokat helyezett, hogy kinézetével rettegést keltsen. Bár Johnson szavai mögött nem volt valós tartalom, mégis neki köszönhető, hogy ma még beszélünk az Edward Teach nevű kalózról.