Igazi szenzációnak számított Samu, a vértesszőlősi előember 1965-ös felfedezése
2020. augusztus 21. 12:01 Múlt-kor
„Odatérdeltem a csont mellé, és néztem, majd a földre feküdtem. Nem tudom, mennyi idő telt el. Lassan felemeltem a csuklómat, és megnéztem az órát: fél kettő. Aztán visszaálltam négykézlábra. Végül Futó Jenő ásatási szakmunkás szólalt meg, aki bízott benne, hogy egyszer embermaradványt találunk. – Az? – kérdezte. – Az. Ember – így válaszoltam önkéntelenül, bár még nem hittem el, hogy valóban emberi koponyacsontot látok.” Vértes László ősrégész így emlékezett vissza tudományos munkássága csúcspontjára, 1965. augusztus 21-ére, amikor is a Komárom-Esztergom megyében fekvő Vértesszőlős melletti egyik mészkőbányában páratlan leletre, egy előember nyakszirtcsontjára bukkant.
Az 1965-ös szenzációs lelet feltárása részben Pécsi Márton földrajztudósnak köszönhető, aki egy 1962-es terepgyakorlaton, amelyet Vértesszőlős egyik mésztufabányájában tartott a diákjainak, őskori maradványokra bukkant. A földrajztudós így festette le a nem várt felfedezést:
„Világosan emlékszem, hogy az egyik nap sötét foltot vettem észre a mészkőrétegek között. Arra is emlékszem, hogy elég magasan volt. A diákok valahonnan egy vaslétrát szereztek, azon másztam fel oda. Sajnos, a sötét folt nem mindig tűzhely nyoma. Hiszen jól tudja: néha csak mangán. Ez a folt azonban rétegzett volt, és tele apró, átégett csontdarabokkal. Ismét egy széttört, hasított kavics, majd egy jellegtelen csontdarab.”
A véletlen folytán feltárt csonttöredékekről Pécsi értesítette a Történeti Múzeum ősrégészét, Vértes Lászlót, aki kezdetben nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a feltárt leleteknek, de kis idő múltán mégis érdekelni kezdték a vértesszőlősi csontmaradványok. Vértes 1963 és 1968 között végzett feltárási munkálatokat a mésztufabányában, ahol egymás feletti kultúrrétegekben egy 350 ezer éves előember-telepet tárt fel munkatársaival.
Az ásatás csúcspontja a Samunak becézett előember, pontosabban egy Homo erectus seu sapiens paleohungaricus nyakszirtcsontjának és egy hét év körüli gyermekhez tartozó, három emberi fogtöredéknek a felfedezése volt. A nyakszirtcsont hajdani birtokosát Sámuelnek nevezték el, a sokat hallott történet szerint azért, mert a leletet augusztus 21-én, Sámuel napján fedezték fel. Valójában Futó Jenő kérte meg Vértes professzort, hogy ha ő talál embert, akkor annak Samu legyen a neve. Mivel végül ő bukkant rá, ezért – a professzor úr az ígéretét betartva – Sámuelnek nevezte el. Azt csak később vették észre, hogy aznap éppen Sámuel nevenapja van. Az emberi maradványok mellett ősállatcsontokat, kavicsszerszámokat, megkövesedett levéllenyomatokat és ősállatnyomokat is találtak.
Fejlett vadászeszközei nem voltak, pattintott kőeszközöket, vagy más néven kavicseszközöket használt. A pattintás révén ezeken a kis méretű, átlagban 3 cm hosszúságú kavicsokon primitív vágóélek jöttek létre, amelyekkel az előember feldolgozhatta az elejetett vagy begyűjtött állatok tetemeit. A kilenc feltárt kultúrrétegből több ezer ilyen „eszköz” került feltárásra.
A kultúrrétegek vizsgálata során kiderült, hogy Sámuel már használta a tüzet. A tűzhelyek feketére pörkölődött csontmaradványokból álltak. Úgy tűnik, az itt élő előemberek egyik fontos tüzelőanyaga a zsíros csont lehetett, amellyel azt is biztosítani lehetett, hogy a tűzgyújtáshoz elengedhetetlen „isteni szikra”, azaz a parázs megmaradjon. Ennek bizonyítására Vértes László egy kísérletet is elvégzett: zsíros csontokat és faágakat izzásig hevített, majd ezeket az izzó csont és fadarabokat földdel fedte be, amelyek így a föld alatt akár két napig is izzásban voltak, és a kiásás után alkalmasak voltak tűzgyújtásra.
A Vértes László és munkatársai által feltárt kultúrrétegek a több ezer lelettel, és a kevéske előember-maradvánnyal igazi szenzációnak számítottak a hatvanas években, mivel ez volt Közép-Európában az első igazán komplex, az előember lakhelyét részleteiben a kutatók elé táró régészeti helyszín.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
