A második világháborút követően óriási és érthető indulatok feszültek a túlélőkben. Ismert mára az is, hogy a világégést követő számonkérés során a munkáspártok – főként a kommunisták – nem csupán a bűnöket valójában elkövetők felelősségre vonására, hanem már a kezdetektől a politikai berendezkedés átalakítására vonták össze erőiket. Törvénytelenségek garmadáját követték el az ártatlanok meghurcolásával, a különböző adminisztratív módszerekkel és a jogszolgáltatók segítségével.

Ahhoz, hogy valakit 1945 után meg lehessen vádolni, majd bírók, adott esetben népbírók elé állítani, előbb a titkosrendőrségnek kellett őrizetbe vennie. A tisztogató, megtorló, megfélemlítő, elnyomó szervezet kialakításában komoly szerepet játszottak a Vörös Hadsereggel együtt „érkező” szovjet Állambiztonsági Népbiztosság munkatársai. A politikai rendőrségen belül hamar kizárólagossá tették a kommunista befolyást. Az eljárásokat a kezdetektől az erőszakalkalmazás, a kényszerítés, a „beismerő vallomások” fetisizálása jellemezte. Erre utóbb, 1947 áprilisában az államvédelem vezetője, Péter Gábor is célzott az orosz illetékesek előtt, amikor kijelentette, hogy a vizsgálatoknál a legfőbb feladat, hogy „mindent fizikai kényszer nélkül érjünk el. Nem állíthatjuk – hangzott önkritikája –, hogy e téren nálunk minden rendben van, de ahhoz képest, ami itt korábban volt – árulta el szervezete mindennapos gyakorlatát és igazi arcát –, kétségtelenül tapasztalható fejlődés.”

Magyarországon összesen 26.997 főt marasztaltak el a népbírók, 477 halálos ítéletet hirdettek ki, a kivégzettek száma 188 volt. Budapesten 384 személyre mérték ki a halálbüntetést, s azt 146 esetben hajtották végre. A fővárosban kirótt szabadságvesztések közül 4082 egy éven aluli volt, 4538 egy–öt év közötti, 874 öt–tíz év közötti, 343 tíz–tizenöt év közötti, míg 141 életfogytig tartó. Öt évet meg nem haladó elmarasztalásban részesült 8620 személy, valamennyi Magyarországon elítélt 31,9%-a. A kényszermunka-büntetést három évig 128, három–öt év között 341, öt–tíz év között 348, 10–15 év között 441, míg életfogytig 248 személy esetében hirdették ki. Az országos adatokból kitűnik, hogy egy éven aluli volt 12.629 (46,7%), egy–öt év közötti 9366 (34,7%) személy szabadságvesztéses büntetése, azaz összesen 21.995 eset (81,4%). Tehát öt elítéltből négynek az elmarasztalása alacsony mértékű, nem súlyos szabadságvesztésre szóló büntetést jelentett.

Horthy „jóvá tette bűneit”

De mit tudunk a holokauszttal összefüggő, népbíróságok előtt lefolytatott büntetőeljárásokról? A Kárpát-medencében élő zsidóságot ért különböző bűntettek, bekövetkezett kataklizmák miatt a felelősségre vonás időbeli határa nem köthető az 1944. március 19-ét követő eseménysorokhoz. Elég utalni arra, hogy az elévülés az 1919-ben és utána elkövetett politikai gyilkosságok esetében 1944. december 21-étől vette kezdetét, tehát eleve negyedszázadot fogott át az időhatár azok esetében, akiket letartóztattak, megvádoltak, és népbíróság előtt felelősségre kívántak vonni. 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2024. ősz számában olvasható.