Holland közösségi gyűjtés segített a magyar protestáns prédikátorok kiszabadításában
2024. február 11. 15:05 Múlt-kor
„Sok győzelmet vívtam életemnek minden rendiben ellenségeim felett, de az én legfényesebb diadalom az, mellyel Krisztusnak ártatlan szolgáit az elviselhetetlen terhek alól kiszabadítottam.” 348 éve, 1676. február 11-én Michiel de Ruyter holland admirális, aki valóban számtalan tengeri csatában harcolt, megmentette huszonhat magyar protestáns prédikátor életét, akiknek hitük miatt gályarabokként kellett elviselhetetlen szenvedéseket kiállniuk.
Az ellenreformáció drasztikus módszerei
Az 1670-es évek a magyarországi ellenreformáció erőszakos évtizede volt. A katolikus egyház és a mellette álló világi főurak, I. Lipót német-római császárral és magyar királlyal egyetemben általános támadást indítottak a felforgatónak tartott protestáns tanok és azok terjesztői, illetve követői ellen.
A vallási sokszínűségben Lipót és tanácsadói nem láttak mást, mint a birodalom egységének megbontását. A protestáns lelkészeket, nemeseket, és tanítókat rendkívüli vésztörvényszékek elé állították.
I. Lipót magyar király, az ellenreformáció feltétlen híve
Az ítészek rendszerint Pozsonyban gyűltek össze, és a „vádlottakat” is ide idézték meg, ahol árulással, a Habsburg uralkodó elleni összeesküvéssel, és a keresztény hit meggyalázásával vádolták meg őket. A perbe fogottakra kimondták a halálos ítéletet. Ez alól az elítéltek csak oly módon szabadulhattak, ha rekatolizáltak, vagy ha elhagyták egyházi szolgálatukat.
Az ellenreformáció égisze alatt öt ilyen vésztörvényszéket tartottak, ebből a negyedik vált a leghíresebbé. 1674-ben több mint 700 tanítót és lelkészt idéztek be Pozsonyba, akik közül 336-an vállalták a megmérettetést. 52 református és 284 evangélikus prédikátor nézett farkasszemet vádlóival.
Sok jóra nem számíthattak. Az ellenük indult bírósági eljárást lényegét Széchenyi György győri püspök a következőképpen fogalmazta meg:
„Magyarországban az evangélikusoknak olyan kötelet fonunk, melyet ha nyakukba ránthatunk, az evangélikus vallás soha többé lábra nem áll, ha pedig ezt nem tesszük, bajt szerzünk magunknak.”
A „törökkel cimboráló”, vallásgyalázó” összeesküvőknek három lehetőséget adtak a bírák: vagy elhagyják az országot, vagy elhagyják hivatalukat, vagy felveszik a katolikus hitet. A negyedik opció a halálbüntetés volt. A bíráknak azonban csalódniuk kellett, a vésztörvényszék előtt megjelentek nem hajlottak az alkura.
A hatalom nehéz helyzetbe került, mert a politikai indulatoktól és vallási hitvitáktól fűtött Magyar Királyságban több mint 300 köztiszteletben álló embert hitük miatt kivégezni kockázatos lépésnek tűnt. Így Pozsonyban enyhébb ítéletet született: a halálbüntetést börtönbüntetésre, kényszermunkára változtatták.
A fogságban sokan életüket vesztették, de az életben maradottak ezután is kitartottak hitük mellett. A konok protestánsokra, akik nem akartak fejet hajtani és elhagyni hitüket, újabb megpróbáltatások vártak. A várbörtönök mélyéről 42 prédikátort gyűjtöttek össze, hogy Nápolyban gályarabnak adják el őket. A rabok összegyűjtését Kollonich Lipót bécsújhelyi püspök, a később esztergomi érsek szervezte meg.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
