Hogyan élték meg a katonák az első világháború végét?
2019. március 22. 08:55 Múlt-kor
1918. november 11-én délelőtt 11 órakor véget ért az első világháború. Németország aláírta a fegyverszüneti egyezményt, és a nyugati front lövészárkaiban elhallgatott a lövegek tüze és a géppuskák kelepelése. Erről a napról számos katona írta meg emlékeit mindkét oldalon, az alábbiakban egy igen különleges forrásból származó emlékek olvashatók: az Egyesült Államok hadseregének Vegyi Hadviselés Szolgálata – a mai Vegyi Hadtest (Chemical Corps) elődje – három katonája, Harold J. Higginbottom őrmester, Thomas Jabine alhadnagy, és az egység parancsnoka, Amos A. Fries dandártábornok aznapi tapasztalataiból. A három férfi ugyanabban az egységben szolgált, azonban igen különböző módon élte meg a háború végét.
Aknatűz az erdőben
Erősen fogyatkozott már a napfény, amikor november 8-án Harold „Higgie” Higginbottom szakaszával az Argonne erdőibe vetette magát. A zsengébb ágak arcukba csaptak, ahogy a szürkületben küzdötték keresztül magukat az aljnövényzeten. Málháik nehezek voltak, és még az eső is eleredt. Nem volt ösvény, nem volt út, csupán egy iránytű segítségével tartották az irányt a sötétben. Eddigre már eljutottak a frontra a fegyverszünetről szóló, suttogva továbbadott híresztelések. „Volt ma egy mendemonda, hogy kimondták a békét” – írta naplójában kétkedve Higginbottom.
Ha volt is bármi igazság a híresztelésben, ő még nem látta ennek jelét. Nekik, a B századnak továbbra is volt teendőjük: Következő támadásuk helyét mintegy 25 kilométerre északra jelölték ki, a Maas folyó partjának egy takarás nélküli szakaszán, szemben a folyó túloldalára visszahúzódott német csapatokkal. Az út egy részét teherautókon tették meg, azonban az úttest további részein még tüzérségi lövedékek hullottak, így a katonáknak le kellett szállniuk, és gyalog folytatni az erdőn keresztül útjukat.
Csermelyeken és patakokon gázoltak át és dombokon kúsztak le, végig szitkozódva. A katonák közül néhányan állandóan kérdezgették az új hadnagytól, hová mennek. Egyikőjük kétszer is elesett úgy, hogy nem tudott önállóan felkelni, és a többieknek kellett talpra állítani. Találtak egy utat, azonban a sár térdig ért. Úgy tűnt, mintha az íves pályán fellőtt német jelzőfények éppen felettük lennének, és habár a katonák tudták, hogy a két sereget a Maas folyó választja el egymástól, egyre inkább azon tűnődtek, valami véletlen folytán nem tévedtek-e mégis ellenséges területre. „Higgie” bakancsa és zoknija teljesen átázott. Amikor végre megálltak éjszakára, az aljnövényzet olyan sűrű volt, hogy lehetetlen volt letáborozni, így a férfi amennyire tudta, bebugyolálta magát sátrába, és elfeküdt a domboldalban.
Másnap reggel egy nagy tócsa vízben ébredt. Szitkozódva felugrott. Mindenhol sár volt, nappal azonban legalább látták állásaikat, és hogy merre kell menniük. Higginbottom aknagránátokat cipelt fel az előretolt álláshoz, visszatért egy kávéra, majd felvitt egy újabb adaggal, a sárban csúszkálva. A szakasz más tagjai is csatlakoztak hozzá, amikor magukat az aknavetőket kellett felvinni. Elkezdte jobban érezni magát – a séta felébresztette, és ráadásul talált is egy jó táborhelyet magának aznap estére, a németek által kivágott fák között. Mindenki fázott, el volt ázva, és csurom sár volt, de Higgie legalább talált egy száraz részt. Amikor lefeküdt aludni, annyira hideg volt, hogy egy bajtársával kellett töltenie az éjszakát – egymást átölelve aludtak.
November 10-ének reggele olyan fagyos volt, hogy a katonák közül sokan meggyújtott papírdarabokat dugtak jeges bakancsaikba, hogy kiolvasszák azokat. Higgie forró kávét készített, és kiterítette pokrócait száradni. A 177. dandár aznap éjjel készült átkelni a Maason, és Higgie századának feladata volt füstgránátjaikkal elterelni az ellenséges tüzet az előrenyomuló gyalogságról.
Az 1.gázos ezrednek, azaz a „pokol tüze ezrednek” máshol is voltak ezen a napon műveletei. Délután négykor az A század foszgénnel lőtt egy géppuskaállást, menekülésre kényszerítve a németeket. Este a D század Higgie-éktől tíz kilométerre északra termitgránátokat lőtt német géppuskaállások fölé, és füsttakarót hozott létre, amely alatt átkelhetett a 4. gyaloghadosztály is a Maason. Az őrmester betakarózott aludni egyet saját éjszakai „műsoruk” előtt, ez azonban végül elmaradt – a gyalogság átkelt a folyón füstfüggöny nélkül, Higgie pedig nem is lehetett volna boldogabb. Visszatakarózott, és aludt tovább.
Mélyen aludt, amikor november 11-én reggel négy órakor egy Charles Stemmerman nevű közlegény felrázta álmából. Ismét záporoztak a tüzérségi lövedékek, és a közlegény azt akarta, Higgie húzódjon vele fedezékbe az erdő mélyén – hadnagyuk és egy másik őrmester már így tett. Higginbottom azonban legyintett a figyelmeztetésre: majd ha közelebb kezdenek el hullani a lövedékek, arrébb megy – mondta a közlegénynek. Ezután átfordult és visszaaludt.
Reggel nyolc körül ébredt fel újra. A hajnali zárótűz már rég véget ért, a reggeli fényben pedig olyan vastag köd lepte be az erdőt, hogy három méternél nem látott messzebb maga körül. Felkelt, hogy reggelit készítsen, és felkészüljön a reggeli „műsorra” – termitet készültek kilőni aknavetőikből.
Ekkor azonban előtűnt a ködből a hadnagy, és olyan jó hírt hozott, amilyet Higgie már rég nem hallott: minden fegyver elhallgat 11 órakor – a németek elfogadták a fegyverszüneti feltételeket, a háborúnak vége. Az őrmester először hitetlenkedve azt gondolta, a hadnagy viccel. Túl jónak tűnt ahhoz, hogy igaz legyen, ezért összeszedte málháját, és beljebb húzódott az erdőbe a biztonság kedvéért. A szakasszal annyi mindenen keresztülmentek már, és annyi mindent láttak már, amit korábban lehetetlennek gondoltak volna, hogy Higgie nem akart most kockáztatni.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
