Híres művészek is álltak a görög függetlenség pártján
2024. március 25. 12:20 Múlt-kor
A törökök nem találják az ellenszert
A görög szabadságharc kezdetének hivatalos dátuma 1821. március 25-ére esik. 1821 tavaszán azonban nemcsak a Peloponnészosz borult lángba, de a Balkán-félsziget más, hellének lakta vidékei is. A szabadságharc kezdeti sikeréhez hozzájárult a Balkán délnyugati területeit uraló, albán származású Ali pasa függetlenségi harca is, aki az általa uralt, az Oszmán Birodalom fennhatósága alá tartozó területekből egy önálló királyságot szeretett volna létrehozni.
A szabadságharc gyakran vallási-etnikai tisztogatásokba torkollott: muzulmánok öltek keresztényeket, és viszont. Ezek a véres atrocitások több tízezer áldozatot követeltek, és komoly nemzetközi visszhangot váltottak ki a görögökkel szimpatizáló Európában. A Khiosz szigetén 1822 tavaszán elkövetett, hatalmas felháborodást kiváltó tömegmészárlást a kor egyik ünnepelt festője, Eugène Delacroix is megfestette. Az oszmán katonák fegyvereinek több tízezer görögajkú szigetlakó esett áldozatul.
A görög üggyel szimpatizáló filhellénekhez olyan művészek csatlakoztak, mint Victor Hugo, Percy Bysshe Shelley, Johann Wolfgang von Goethe vagy Lord Byron. Utóbbi olyan fontosnak tartotta a görögök szabadságát, hogy maga is a helyszínre utazott: hajót bérelt, fegyvert és gyógyszert vásárolt, és egy zsoldoscsapatot is szervezett. Bár sikerült eljutnia a forrongó görög területekre, a lánglelkű költő szabadságharca tiszavirág-életűre sikeredett: Byron ugyanis 1824 februárjában megbetegedett, és szervezete alig két hónap elteltével feladta a mocsárlázzal szembeni harcot.
Lord Byron érkezése
A görög sikereknek köszönhetően a felkelők 1822 elején kikiáltották a független Görögországot. A központi kormány élére egy fanarióta, Alexandrosz Mavrokordatosz került. Ő azonban nem tudta egyesíteni a görögöket, mivel a tehetős papi, földbirtokos és fanarióta rétegek, illetve az egyszerű plebejus kleftiszek között érdekellentétek feszültek, ami a függetlenségi háború mellett polgárháborúba torkollott.
II. Mahmud oszmán szultán seregei ennek ellenére nem találták az ellenszert a szárazföldön gerillaháborút folytató görögökkel, illetve a szigetvilág kereskedelmi flottájából felépülő görög hadihajókkal szemben. A helyzet a lázadó albán Ali pasa 1822-es törökök általi kiiktatása után sem változott.
A nagyhatalmakkal szemben nem jött be az egyiptomi kártya
A patthelyzetet látva II. Mahmud az egyre önállósuló egyiptomi török helytartóhoz, az albán származású Mohamed Alihoz fordult segítségért. Az erős hadsereg felett rendelkező kormányzó az intervencióért cserébe Krétát és a Peloponnészoszt kérte a szultántól. Az egyiptomiak végül 1824-ben szálltak partra a félszigeten. Az új egységekkel megerősített oszmán haderő 1827-re visszafoglalta a félszigetet és Athént is.
A görög szabadságharc ügyét végül a nagyhatalmak beavatkozása döntötte el. Nagy-Britannia már 1823-ban hadviselő félnek ismerte el a görögöket és hadikölcsönökkel segítette harcukat. I. Miklós orosz cár 1825 decemberi trónralépése pedig megváltoztatta az orosz külpolitikai irányvonalat is.
Eugène Delacroix festménye a tömegmészárlásról
London és Szentpétervár 1826-ban javaslatot tett Isztambulnak, ennek értelmében a görög autonómia fejében garantálták az Oszmán Birodalom területi integritását. Az angol-orosz kettőshöz 1827-ben Franciaország is csatlakozott, és felszólították a szultánt, hogy vonja ki az egyiptomi csapatokat a görög területekről.
II. Mahmud azonban nemet mondott, amiben közrejátszott az is, hogy sem a Habsburg Monarchia, sem Poroszország nem támogatta a görög autonómia ügyét, mert abban az oroszok balkáni térnyerésének veszélyét látták. A szövetségesek a török nemleges válaszra tengeri blokáddal válaszoltak, majd 1827 októberében a navarinói öbölben tönkreverték a török-egyiptomi hajóhadat.
A rákövetkező évben kitört az orosz–török háború. Az orosz hadak már majdnem elérték Konstantinápolyt, mikor 1829-ben megkötetett a drinápolyi béke, amely amellett hogy orosz védnökség alá helyezte a román fejedelemségeket, Moldvát és Havasalföldet, megnyitotta a Dardanellákat az orosz kereskedelmi hajók előtt, és autonómiát adott Görögországnak.
A görögök szabadságharca hivatalosan 1832-ben fejeződött be. Az 1830-ban Nagy-Britannia kezdeményezésére Londonban összehívott angol-orosz-francia találkozón döntés született egy független görög királyság felállításáról, amelyet a szultán 1832-ben ismert el. A görögök a Balkán-félsziget népei közül elsőként vívták ki függetlenségüket.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
