Hiába mutattak példát, kezdetben senki sem követte az ausztrálok nyolcórás munkarendjét
2022. április 21. 09:50 Múlt-kor
166 éve, 1856. április 21-én ausztrál munkások vonultak a melbourne-i parlament elé, hogy érvényesítsék követeléseiket és megvalósítsák a nyolcórás munkaidő bevezetését. A világ más országaiban ez akkor még csak álom volt, viszont Ausztráliában a speciális körülmények lehetővé tették a jobb munkakörülmények kiharcolását.
Amikor a nyolcórás munkanap még csak álom volt
Tévedés lenne azt gondolni, hogy a nyolcórás munkanap igénye csak az ipari forradalom megjelenésével egyidejűleg jelentkezett. II. Fülöp spanyol király egy rendelettel már 1593-ban bevezette a nyolcórás munkanapot, bár természetesen ez még csak kiváltságos rétegekre – ebben az esetben az erődítmények munkásaira – vonatkozott.
A rendelet szövege így hangzott: „A munkások napi 8 órát fognak dolgozni – reggel és délután négy órát –, az időt pedig úgy kell elosztani, hogy mindenkinek megfelelő legyen: a dolgozók se legyenek kitéve az égető napsütésnek, de a mérnökök is végre tudják hajtani a szükséges munkálatokat. A munka legyen hiánytalan, de a dolgozók egészségének és biztonságának megőrzésével.” A rendeletből kiderül az is, hogy a mediterrán országokra jellemző „szieszta” gondolata sem újkori jelenség.
Az ipari forradalom ugyan magával hozta a technológia fejlődését és az emberek mindennapjainak megváltozását, de az életkörülmények javulása sajnos nem volt ennek a folyamatnak az automatikus velejárója.
A 8 óra munka, 8 óra pihenés és 8 óra szórakozás szentsége ausztrál értelmezésben
Robert Owen, az első „úttörő” már 1810-ben kísérletet tett a tízórás munkanap bevezetésére utópikus mintatelepülésén, New Lanarkban. Később, 1827-ben a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra kikapcsolódás szlogen megalkotásával tovább akart javítani a munkások helyzetén, azonban törekvésének még nem voltak támogatói.
Owen elgondolása megelőzte korát, hiszen a chartista mozgalmak is csak az 1840-es években tűzték zászlajukra a nyolcórás munkaidő bevezetésének igényét. 1847-ben a törvényi szabályozás alapján Angliában a nők és a gyerekek munkaidejét korlátozták „csupán” tíz órában, míg Franciaországban 1848-tól vezették be a munkaidő tizenkét órában megállapított maximalizálását.
A világ távoli zugában fekvő, „börtönszigetként” elhíresült Ausztrália a munkások jogainak érvényesítésében túlszárnyalta az akkor még jóval iparosodottabb és fejlettebb nyugati világot. A jogok kiharcolásáig azonban ott is hosszú út vezetett.
Az 1788-tól érkező fegyencek számára még nem adatott semmilyen jog, sztrájkra pedig nem is gondolhattak. Napkeltétől napnyugtáig dolgozniuk kellett, egyedül a vasárnapjuk volt szabad. Pontosabban ez sem egészen, mert a kötelező miselátogatás általános előírásként szerepelt. Először 1791-ben „lázadtak fel”, de ekkor csak a napi ételadagok reformját szerették volna megvalósítani.
A 19. század elején a brit törvények szabályozták a munkaviszonyt, ami értelemszerűen a munkaadóknak kedvezett. 1822-ben egy lelkipásztor, James Straighter ötszáz korbácsütést és elzárást kapott azért, mert követőit arra biztatta, hogy kérjenek magasabb béreket és nagyobb ételadagokat munkájukért.
Az első „szakszervezetek” – például a nyomdaipari munkások érdekszövetsége – az 1830-as évek elején alakultak, de eleinte heves ellenállásba ütköztek. A helyzet tovább romlott, mert egyre több telepes érkezett a gyarapodó városokba, így a boltoknak gyakran tizennégy órás nyitvatartási időt kellett meghatározni. Ezt a „korai zárás mozgalommal” próbálták ellensúlyozni, de az üzletek nyitvatartási ideje így is alig csökkent tizenkét óra alá.
Egy másik fontos tényező, amely meghatározta az 1850-es évek munkás mozgalmait, a fegyencek új célállomása volt: Tasmánia. Ennek következtében Sydney-ben és Melbourne-ben munkaerőhiány alakult ki, így a kereslet-kínálatnak megfelelően a munkásoknak nagyobb mozgástere maradt jogaik érvényesítésére, mint az ipari forradalomtól dübörgő, nyugat-európai országban dolgozó társaiknak.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
