Halszálkával és karanténnal védekeztek a himlő ellen az ausztrál őslakosok
2026. június 4. 20:04 Múlt-kor
Ausztrália gyarmatosításának történetében a himlő nemcsak egészségügyi katasztrófa volt, hanem a telepes terjeszkedéssel, a földfoglalással és az őslakos közösségek elleni erőszakkal szorosan összefonódó történelmi trauma is. A betegségről szóló kutatások sokáig elsősorban azt vizsgálták, honnan érkezhetett a kór, milyen gyorsan terjedt, és mekkora pusztítást okozhatott az aboriginál közösségek életében, egy friss tanulmány szerzői azonban nemrég annak is utánajártak, hogy egyes népcsoportok hogyan birkóztak meg sikeresen a betegséggel.
Az Új-dél-walesi Egyetem kutatói nemrég publikált tanulmányukban kifejtették: Ausztrália egyes őslakos népcsoportjai már a hírhedt 1830-as évekbeli himlőjárvány előtt találkozhattak a betegséggel, ezért korábbi járványtapasztalataik és kialakult gyógyászati gyakorlataik lehettek annak kezelésére. Ez a feltételezés új megvilágításba helyezheti a betegség terjedésének történetéről alkotott képünket.
A kutatás egyik legfontosabb újdonsága, hogy az őslakos közösségeket nem passzív elszenvedőként, hanem tudással, tapasztalattal és saját döntésekkel rendelkező szereplőkként mutatja be. A tanulmány szerint a wiradjuri, gomeroi és wailwan népek nemcsak elszenvedték a járványt, hanem megfigyeléseikre, hagyományos tudásukra és távolabbi közösségektől származó tapasztalatokra támaszkodva igyekeztek csökkenteni a betegség terjedését és következményeit.
John Mair katonaorvos kevésbé ismert, 1831-ben keletkezett orvosi jelentései alapján a mai Új-Dél-Wales nyugati és északnyugati részén élő wiradjuri, gomeroi és wailwan népek nem a 19. században találkoztak először a gyilkos kórral: feltételezhető, hogy az itteni őslakosok már korábban, 1790 környékén is megküzdöttek a betegséggel. Egyes feljegyzések szerint legalábbis néhány idős ember azt mondta egy helyi telepesnek, hogy nagyon fiatalon ők már átestek a fertőzésen, amit jellegzetes hegeikkel alá is tudtak támasztani.
A betegség emléke nemcsak testi tünetekben, hanem nyelvi kifejezésekben is fennmaradhatott. A kutatók szerint a régióban élő közösségek saját neveket használtak a himlőre: a gomeroi területeken a Boulol, a wiradjuri közösségek körében pedig a Thunna Thunna elnevezéssel illették a járványt. Ez arra utal, hogy a himlő nem idegen, megnevezhetetlen csapást jelentett számukra, hanem egy olyan veszélyt, ami rémisztő volt ugyan, de nem legyőzhetetlen (az ősi népcsoportok az igazán ijesztő dolgoknak sokszor nem adtak nevet, nehogy megidézzék a bajt).
Nem meglepő tehát, hogy a mai Új-Dél-Wales egyes népcsoportjainak már kidolgozott gyógyászati stratégiáik voltak a betegség kezelésére. A fentebb említett telepes beszámolója szerint egyes aboriginálok már ismerték és alkalmazták például a karantén gyakorlatát, sőt, állítólag arra is volt példa, hogy egy népcsoport a járvány elől egy közeli hegy túlsó oldalán fekvő területre menekült. Ezek alapján feltételezhető, hogy a Wallerawang állomás közelében élő wiradjuriak felismerték: a himlő emberről emberre terjed, ezért igyekeztek elkülönülni a fertőzöttektől. Mindez különösen figyelemre méltó, mert a 19. század első felében a nyugati orvostudomány sem rendelkezett még a modern baktérium- és víruselmélettel; a fertőzés személyről személyre terjedő természetének gyakorlati felismerése ezért önmagában is jelentős járványügyi tapasztalatra utal.
A gomeroiak gyógyászati eljárásairól egy George Clarke nevű felügyelő számolt be John Mair orvosnak, aki részletesen lejegyezte ezeket a módszereket. A bennszülöttek fejborotválással, valamint a gennyes kiütések hegyes halszálkával történő átszúrásával és kitisztításával viszonylag hatékonyan enyhítették a betegség tüneteit.
Mair számára különösen feltűnő volt, hogy ezek az eljárások nem álltak távol a korabeli európai orvosi gondolkodástól. A kiütések megnyitása és a beteg fejének hűtése olyan módszerekre emlékeztették, amelyeket a himlőről író korábbi orvosi szerzők is ajánlottak. Ez nem azt jelenti, hogy az őslakos gyógyítók európai mintákat követtek volna, hanem éppen azt, hogy saját tapasztalataik alapján olyan gyakorlati megoldásokat alakítottak ki, amelyeket egy képzett brit orvos is célravezetőnek tartott.
Tovább növelte a wiradjuri, gomeroi és wailwan népek túlélési esélyeit, hogy nyitottabbak voltak az ekkor már létező himlőoltás felé más aboriginál népcsoportoknál, ezért többen oltatták be magukat közülük. A korabeli oltás azonban még messze nem a mai értelemben vett biztonságos és szabályozott orvosi eljárás volt: gyakran élő oltóanyaggal, bizonytalan körülmények között, változó hatékonysággal végezték. A tanulmány ezért arra is felhívja a figyelmet, hogy az oltás elfogadása nem egyszerűen a telepes orvoslás passzív átvétele volt, hanem kockázatokkal járó, tudatos döntés egy pusztító járvány idején.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
