Halála előtt a politikában készült kipróbálni magát Mikszáth Kálmán

2020. január 16. 08:34 MTI

A Nógrád vármegyei Szklabonyán (Sklabiná) született. Felmenői klasszikus műveltségű evangélikus lelkészek voltak, a sort apja szakította meg, aki falusi birtokos lett, és a helyi mészárszéket és kocsmát is bérelte.

Mikszáth már diákként írogatott, Gyula vitézről szóló balladájával díjat is nyert. Anyja akaratának engedelmeskedve jogi stúdiumokat folytatott Győrött, majd Pesten, de diplomát nem szerzett.

1871-ben esküdt lett Balassagyarmaton Mauks Mátyás szolgabíró mellett, miközben folyamatosan írt, verseit, novelláit különböző lapok közölték. 1873-ban - minden szülői tiltás ellenére - feleségül vette a szolgabíró lányát, Mauks Ilonát, akivel Pestre költöztek.

Itt csapások sora érte őket: Mikszáth saját költségén kiadott kötete visszhangtalan maradt, az író adósságokba keveredett, meghalt néhány napos gyermekük, felesége is megbetegedett. Ilona végül visszaköltözött szüleihez, 1875-ben elváltak. 

Mikszáth az ellenzéki Budapesti Napilap, majd 1878-tól a Szegedi Napló munkatársa lett. A Tisza-parti városban töltött csaknem három év kedvezően alakult számára, kedvére írhatott, senki nem korlátozta, a szegedi közönség is megszerette.

Újult erővel tért vissza Pestre, ahol 1881-ben a Pesti Hírlap újságírója lett. Ugyanebben az évben megjelent A tót atyafiak című kötete, majd 1882-ben A jó palócok, és a két novellagyűjtemény végre meghozta számára a régóta áhított sikert.

Tagja lett a Kisfaludy Társaságnak, anyagi helyzete javult, újból megkérte Ilona kezét, és 1882 decemberében ismét házasságot kötöttek. A házasságból három fiú született, Kálmán, János és Albert, de Jánoska négyéves korában meghalt. 

A novellák mellett Mikszáth nevét szatirikus hangvételű publicisztikái, parlamenti tudósításai is országosan ismertté tették.

1887-ben a Szabadelvű Párt támogatásával képviselővé választották, 1889-ben a Tudományos Akadémia levelező, 1905-ben tiszteleti tagja lett, őt választotta meg elnökének az 1896 júliusában megalakult Budapesti Újságírók Egyesülete.

1897-ben saját lap indításával is megpróbálkozott, de az Országos Hírlap előfizetői érdeklődés hiányában hamarosan megszűnt. Nem sokkal később a Franklin Kiadó Magyar Regényírók sorozatának szerkesztője lett, s többek között Fáy András, Gyulai Pál, Bródy Sándor műveihez írt bevezetőt. 

1904-től többnyire horpácsi birtokán tartózkodott. 1910-ben írói munkásságának negyvenéves jubileumán ünnepségsorozatot rendeztek, a király a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki, a pesti egyetem díszdoktorává avatta.

Ebben az évben megpályázta a máramarosi képviselőséget, de kampányútján megbetegedett, és súlyos tüdőgyulladásban május 28-án Pesten meghalt.

Pályája korai szakaszán a romantikához kötődött, majd a 19. század végének Magyarországáról, jellegzetes társadalmi rétegeiről rajzolt hiteles képet. Írásait az élőszót utánozó, adomázó társalgási stílus jellemzi.

A kor ízléséhez alkalmazkodva írta történelmi tárgyú regényeit (A két koldusdiák, A beszélő köntös, Szelistyei asszonyok, Akli Miklós), amelyekben a történelem csak díszletként szolgált a fordulatos és szórakoztató meséhez.

Világszerte népszerű lett A Szent Péter esernyője, amelyben a romantika eszközeivel a felvidéki kisvárosi életmódról adott képet; állítólag Theodore Roosevelt amerikai elnök egyik kedvenc regénye volt.

Korának mutatott torz tükröt az Új Zrínyiászban, amelyben a dzsentrit, a főnemességet és a polgári osztályt egyaránt elmarasztalta, ugyanilyen kritikát fogalmazott meg a „megkésett ember” típusát megrajzoló Beszterce ostromában is. 

Legjellemzőbb művei a dzsentri réteg értékvesztését és lecsúszását bemutató regényei, A gavallérok és A Noszty fiú esete Tóth Marival.

Kései korszakában a századelő tragikussá váló világképéhez és szecessziós ízléséhez kapcsolódott a Különös házassággal és a Sipsiricával.

Utolsó műve, A fekete város örökös csapdahelyzetként ábrázolta a magyar történelmet, amelyben a végzetes boldogtalanság éppoly természetes, mint a mindennapok kiszámíthatatlan abszurditása.

Több művét filmesítették meg, az első - részben - színes magyar film A beszélő köntösből készült 1941-ben, az 1971-ben bemutatott A fekete város című tévésorozat egy egész országot ültetett a képernyők elé.