Függőleges harcmezőn bizonyította rátermettségét Amerika „legcivilebb” katonai alakulata
2021. augusztus 29. 16:42 Múlt-kor
Függőleges harcmezőn
Ezt követően a „legcivilebb” hadosztály kapott még egy esélyt arra, hogy bizonyítson: 1945-ben, miközben szinte mindenhol a tengelyhatalmak összeomlásáról lehetett olvasni, Észak-Olaszország hegyvidékein a német csapatok továbbra is tartották magukat, súlyos veszteségeket okozva a szövetségeseknek. A fontos mezőgazdasági és iparvidéket jelentő Pó völgyét védelmező németek az úgynevezett Téli-vonalban voltak beásva az ország legmagasabb hegyláncain, a védműveket a legnagyobb náci infrastrukturális projekteket, mint például a legendás német autópályákat vagy az Atlanti falat is létrehozó Organisation Todt építette, az utóbbihoz hasonló megerősített betonbunkerek tömegével.
A 10. hegyi hadosztályt már az Olaszországba való megérkezéskor érte az első nehézség: speciális, éveken át fejlesztett felszerelésük nagy része nem érkezett meg, Boston kikötőjében várt arra, hogy hajóra tegyék. A leleményes katonák nem estek pánikba: a helyi olasz síegyesületektől kölcsönöztek felszerelést, valamint a harcok során a német hegyvidéki csapatoktól zsákmányolt felszerelést is felhasználták.
A Téli-vonal legerősebb pontja a Monte Belvedere nevű hegyen volt – több száz bunkert helyeztek el rajta a németek, géppuskákkal, aknavetőkel, és a hírhedt 88 milliméteres lövegeikkel. A csúcs felé vezető könnyebb útvonalakat végigaknázták, a hegyen elhelyezett tüzérség pedig fedezte a Pó völgyébe vezető legfontosabb útvonalat, a 64-es autóutat. A Monte Belvedere kulcsának a Riva-orom bizonyult, amelyen a német állások egymás látószögében voltak, hogy fedezzék egymást. A német géppuskák szinte egyenesen lefelé is le tudták fedni a hegyoldal ezen szakaszát, míg a mögöttük lévő domborzat ezzel szemben kiválóan alkalmas volt arra is, hogy a felszerelést és utánpótlást szállító teherautók járjanak rajta. A németek úgy gondolták, a szinte függőleges Riva-orom megmászhatatlan, így egyetlen zászlóaljjal védték csupán.
A 10. hegyi hadosztály a tökéletes egység volt a feladatra. A géppuskák tüzét elkerülendő éjszaka indította meg támadását 1945. február 18-án, erős fényű légvédelmi fényszórókkal elvakítva a hegyoldalban megbúvó német csapatokat, míg az amerikaiak több útvonalon – köztük egy 500 méteres teljesen függőleges szakaszon is – elindultak felfelé. Az elkövetkező napok során a 10. hegyi hadosztály csapatai kemény közelharcot vívtak a németekkel a Monte Belvederéért, amelynek végén bevették a csúcsot. A stratégiai pont visszafoglalására hét ellentámadást is indítottak a német csapatok, azonban a 10. hadosztály mindet visszaverte, mintegy 1000 hadifoglyot ejtve közben. Az amerikai csapatok ezt követően áttörhették a Monte Cappel Busón elhelyezkedő, utolsó német vonalat az Appenninekben, amellyel megnyílt a 64-es autóút is.
A 10. hadosztályé volt a megtiszteltetés, hogy elsőként keljen át a Pó folyón. Utolsó harcaikat a Garda-tónál vívták, amely már az Alpok lábánál helyezkedik el. 1945. április 27-én érték el a tó déli végét, amivel elvágták a visszavonuló német csapatokat a Brenner-hágótól, így azok nem tudtak átkelni Ausztriába. A németek olaszországi ellenállása május 2-án ért véget a csapatok megadásával.
A 10. hegyi hadosztály katonái számos kitüntetést érdemeltek ki a 114 napi harc alatt, köztük egy posztumusz Kongresszusi Becsületrendet is. 992 embert veszítettek és 4154-en sebesültek meg közülük, miközben öt elit német hadosztályt semmisítettek meg. Olaszország után hazatérve az Egyesült Államokba megkezdték a felkészülést következő hadműveletükre, azaz a Japán elleni tervezett invázióra, erre azonban már nem került sor. A háborút követően veteránjai oroszlánrészt vállaltak a sísport népszerűvé tételében az Egyesült Államokban, sokan közülük sikeres üzletemberek lettek. Az egységet később is többször bevetették, a nemrég véget ért ottani műveletek során Afganisztánban is szolgált.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
