Fizetőeszközként is szolgáltak a középkorban az Európát meghódító különféle sajtok
2021. július 10. 13:24 Múlt-kor
„Mégis hogy lehet egy olyan országot vezetni, amelyben 246-féle sajttípus létezik?” – fakadt ki az 1960-as években Charles de Gaulle. A francia államfő azonban tévedett, ugyanis a világszerte létező sajtfajták száma valójában az általa említettnek több mint kétszerese. Számuk a középkori Franciaországban – Itáliához hasonlóan – a tejtermékek fejlődésének köszönhetően hihetetlen módon megnőtt.
Öregsajt és szerzetesfej
A középkor századaiban a rothadáshoz való hasonlatossága miatt fenntartásokkal kezelték a tej erjesztését, alvasztását. A híres salernói orvosi iskola XII–XIII. századi értekezéseinek szerzői ellentmondásosan viszonyultak a sajthoz: egyfelől „hideg és nehezen emészthető” ételnek tekintették, másfelől viszont, ha mérsékelten is, de elismerték érdemeit. „Csak a kis dózisban fogyasztott sajt nem árt az egészségnek” – szólt az orvosok által napjainkban is többé-kevésbé elfogadhatónak tartott tanács.
Az értekezéseket ritkán olvasó, elsősorban éhségük minél hatékonyabb csillapítására fókuszáló földművesek és pásztorok azonban nagy mennyiségben fogyasztották az olcsó és nagy energiaértékű sajtot. „Főként a hegyi területeken fogyasztották, a hús helyettesítőjeként vagy kiegészítőjeként” – magyarázza Massimo Montanari középkorkutató, táplálkozástörténész.
„Ha megfigyeljük, hogy a sajtot milyen gyakorisággal említik a régi dokumentumokban, feljegyzésekben, valószínűleg nagyon ritka lehetett az olyan család, amely nem rendelkezett a sajtkészítéshez megfelelő felszereléssel.”
A sajtok elterjedése az európai kontinensen a szerzetesek tevékenységének volt köszönhető. „A húst – amelynek fogyasztását egyes időszakokban többé-kevésbé szigorúan, de majdnem minden szabály tiltott – kiválóan lehetett a sajttal kompenzálni” – magyarázza a történész. A tejtermékek amellett, hogy a szegények élelmének számítottak, a tej tartósításának egy lehetséges formáját is jelentették. A parmezán sajt „feltalálása” éppen erre vezethető vissza.
A Milánótól délre elhelyezkedő chiaravallei apátság 1135-ös alapítását követő időszakban a cisztercita rendi szerzetesek nagyszabású erdőirtási és talajjavító vállalkozásba kezdtek. A csatornarendszerrel öntözött rétek kialakítása lehetővé tette, hogy az év bármely időszakában elegendő takarmány álljon rendelkezésre, aminek következtében több tehén tartásával nagyobb mennyiségű tejet tudtak előállítani.
„A középkorban a szarvasmarhát főként munkaerőként tartották, és csak ritkán tenyésztették húsáért” – világít rá Montanari. „A tejet pedig csak alkalmanként fogyasztották italként, a legtöbb esetben sajtot készítettek belőle.” A chiaravallei szerzetesek, akik addigra már a sajtkészítmények fő előállítóinak számítottak, egy olyan sűrűbb massza elkészítésén dolgoztak, melyet a tej hosszabb időn át tartó alvasztásával érlelni és tartósítani lehetett. Így született a caesus vetus (öregsajt), azaz a parmezán.
Ugyanilyen módon született a tête de moine, más néven a „szerzetesfej”, az érlelt svájci sajtféle, melyet a berni Jura-hegységben található Bellelay kolostor egy ismeretlen sajtkészítő szerzetese talált fel. Első alkalommal – ugyan még eltérő megnevezéssel – egy 1292-ben született kézirat tesz róla említést, mai nevét pedig az 1800-as évek elején, a szerzetesrendek betiltását követően kapta, amikor is Napóleon katonái rábukkantak az öntőformákra a kolostor pincéjében, és egy girolle nevű kaparóeszköz segítségével megkóstolták a sajtot. A megkapart, lereszelt sajtformák a szerzetesek frizurájára, a tonzúrára emlékeztetették a katonákat.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
