Fertőzött jegesmedvehús okozhatta a svéd hőlégballonos expedíció vesztét

2023. augusztus 6. 09:05 Múlt-kor

Az 1854-ben született, gépészmérnök végzettségű Andrée Svédország első hőlégballon-pilótája volt, a repülés az 1876-os philadelphiai világkiállítás után keltette fel érdeklődését. A 19. század végére – bár számos kísérletet tettek rá neves sarkkutatók –, még senki sem jutott el bizonyíthatóan az Északi-sarkra.

A gyakran nehezen navigálható jégmezőkön számos veszély leselkedett az utazókra, és minden felszerelést és ellátmányt magukkal kellett vinniük, mivel élelemre – az esetleg elejtett vadállatokon vagy halakon kívül – nemigen lelhettek.

A hőlégballonos repülés 19. századi fejlődése nyomán logikus volt a feltételezés, hogy a terep nehézségeit légi úton lehetne feloldani. Az eddigre a svéd szabadalmi hivatalnál dolgozó Andrée felvetése pozitív visszhangra lelt a korabeli közbeszédben, és még a király, II. Oszkár is a támogatói között volt.

Andrée 1893-ban vásárolta első saját hőlégballonját, amelyet Svea névre keresztelt. Néhány, Svédországon belüli próbaút után úgy érezte, a járművel végrehajtható a Sarki-tenger átrepülése a Bering-szorosig, ami egyúttal az Északi-sark fölött is elvinné az expedíciót.

Útjai során kísérletezett a ballonból kilógatott, földre érő kötelekkel való kormányzással is: a kötelek súrlódása lehetővé tette, hogy a járművet lehessen vitorlákkal is kormányozni (ez normál esetben azért nem lehetséges, mert a levegőnél könnyebb hőlégballont a szél által megtolt vitorlák csupán saját tengelye körül forgatják). Elég ígéretesnek találta a módszert ahhoz, hogy próbára tegye az expedíción.

A svéd közvélemény igencsak ki volt éhezve a sarkkutatási sikerekre, miután a svéd koronához tartozó Norvégia eddigre – Roald Amundsen és mások személyében – már számos neves úttörővel szolgált, míg a fejlettebb iparral, gazdasággal és tudományos élettel bíró egykori birodalom nem büszkélkedhetett hasonló eredményekkel.

Andrée 1896-ban próbálkozott először, a minden felszerelés hordozásához szükséges, hatalmas Örnen (Sas) nevű hőlégballon azonban nem tudott útnak indulni Danskøya szigetéről, mivel a szél éppen észak felől fújt.

1897-ben immár két társsal, Knut Frænkel mérnökkel és Nils Strindberg fényképésszel (August Strindberg drámaíró rokonával) indult útnak, szintén Danskøyáról. Andrée úgy tervezte, a soha le nem nyugvó nyári nap alatt viszonylag sima út vár majd rájuk.

Az expedíció azonban már induláskor majdnem véget ért: a kötelek és a ballaszt oly mértékben lehúzták a tenger felé kilebegő Örnent, hogy annak kosara majdnem beleért a vízbe.

Halálukat jegesmedvehús is okozhatta

Andrée és társai több mint 200 kilogrammnyi homokzsákot hajítottak a tengerbe, miközben a földre, majd pedig a vízbe érő kötelek nagy része összegabalyodott és magától kitekeredett a helyéről. A hatalmas hőlégballon több mint 700 kilogrammnyi ballaszttól és kötélzettől szabadult meg már az első percekben.

A túlkönnyített ballon gyors emelkedésbe kezdett, mintegy 700 méteres magasságig. Ezt egyáltalán nem tervezte Andrée, ahogy azzal sem számolt, hogy e magasságban az apró szellőzőlyukakon a csökkent légnyomás miatt gyorsabban szökik a ballonból a hidrogén, amely a levegőben tartja.

Az Örnen mintegy tíz órát töltött még a levegőben, majd ahogy fogyott a felhajtógáz, a felszínhez egyre közelebb 41 órán keresztül döcögtek, mielőtt Andrée és társai végleg a jégre kényszerültek július 14-én.

A kalandorok optimizmusa ezután sem csökkent: az ellátmány szinte egészét szétosztották három szánra, amelyek így 200 kilogrammot nyomtak – ekkora tömeget hosszú távon maguk mögött húzni lehetetlen feladatnak bizonyult. Miután kénytelenek voltak a nem létfontosságú felszerelés nagy részét hátrahagyni, a magukkal vitt élelmiszert jegesmedvék, rozmárok és más állatok elejtésével egészítették ki.

A jégen való útkeresést nehezítette, hogy az folyamatosan sodródott, így a három férfi hiába indult el a Ferenc József-föld felé, a jég, amelyen jártak, gyorsabban mozgott az ellenkező irányba, mint ahogy ők haladtak. Ezt felismerve irányt váltottak Kvitøya felé.

Az út nagy része Andrée meglehetősen optimista hangvitelű, az utolsó napokig vezetett naplóin keresztül vált rekonstruálhatóvá. Az utolsó néhány napról valamiért nem készült feljegyzés – a feltételezések szerint a parazitákkal fertőzött jegesmedvehústól megbetegedett férfiak képtelenné váltak a megfelelő táplálékbevitelre, mire Kvitøyára értek.

A naplók szerint a szigetet október 2-án érték el, miután a jégtábla – amelyen addig át akartak telelni – elkezdett széttöredezni alattuk. Az út során elküldött négy postagalambjuk közül csak egy ért célba, még július 13-án, így évtizedeken át senki sem tudta, mi történhetett a hőlégballonos kalandorokkal.

1930. augusztus 6-án a szigetvilágot feltérképezni hivatott norvég Bratvaag-expedíció elhaladt az addig senki által nem látogatott sziget mellett – a kivételesen meleg időjárás miatt Kvitøya ekkor éppen megközelíthető volt –, és megtalálták egy sátorban Andrée és Frænkel maradványait, valamint tőlük nem messze – sebtében eltemetve – Strindberg csontjait.

A maradványok hazatérése Stockholmba (1930)

Számos különféle elmélet szól arról, pontosan mi okozhatta a kutatók halálát, az azonban kétségtelen, hogy sok esélyük nem volt a túlélésre. A norvég expedíció hazaszállította Svédországba a maradványokat, amelyeket minden további nélkül elhamvasztottak és díszes körülmények között, nemzeti hősökhöz méltó módon helyeztek örök nyugalomra.

A legelfogadottabb elmélet szerint a kutatók a Trichinella spiralis nevű parazitával fertőzött jegesmedvehúst ettek – ilyen tetemet találtak is a közelben a Bratvaag-expedíció tagjai –, ami súlyos emésztési zavart okoz, a táplálék megfelelő bevitelét akadályozza.

A másik legelterjedtebb elmélet szerint Strindberg valamilyen állatot kergetve sérült meg és halt bele sérüléseibe – ezért tudták még őt külön eltemetni társai –, majd Andrée és Frænkel egy meghibásodó petróleumkályha miatt szénmonoxid-mérgezést szenvedtek a sátorban. Az állatok vagy emberek általi támadás mindenesetre kizárható.

Az utókor sokáig hősként tisztelte Andrée-t és társait, napjainkra azonban – a Nagy-Britanniában Robert F. Scottról alkotott képhez hasonlóan – az ő emlékezete is árnyaltabbá vált. Kétségtelen, hogy Andrée tisztában volt tapasztalatbeli hiányosságaival és módszerei kipróbálatlanságával, egyúttal pedig a saját túlzott magabiztossága által gerjesztett nemzeti eufória áldozatává is vált: túl sokat ígért már meg a svéd közvéleménynek ahhoz, hogy hangot adjon aggodalmainak, vagy visszalépjen a merész tettől. Az útnak indulás azonban nem csak saját, de két társa teljesen értelmetlen halálát is eredményezte.