Egy rendszer a ravatalon – így temettük Kádár Jánost
2016. július 14. 12:17 Csernus Szilveszter
Nagy Imre újratemetése, Kádár János halála és elhantolása, a demokratikus országgyűlés összeülése és a szovjet csapatok kivonása - mindezek az 1989-1991-es, rendszerváltásnak nevezett időszak talán legfontosabb állomásai, mérföldkövei. Kádár János temetése ezek közül azért is jelentős, mert az 1989-es közép- és kelet-európai rendszerváltások, forradalmak közül csak a magyarnak „adatott meg” a lehetőség, hogy a pártállami diktatúra legemblematikusabb figuráját és vele az elmúlt rendszert szertartásszerűen szinte egyszerre kísérjék utolsó útjára. Az öreg, rigorózus, korszakoknak nevet adó pártállami vezetők a térségben mind túlélték a korszakot (Ceaușescut kivéve), egyedül Kádár végső nyughelyre helyezése esett egybe a régi rendszer bukásával – annak ellenére, hogy Kádár addigra nem volt az ország első számú embere – sőt már politikai hatalma sem volt. Kik vettek részt a szertartáson? Nagy Imre vagy Kádár temetésén voltak többen? Egyáltalán tényleg Kádár volt a világon a leghosszabb ideig hatalmon lévő szocialista vezető?
A sarokba szorított hír
Kádár János immár politikai hatalmától megfosztva, betegen, de még megélte, hogy Nagy Imrének és mártírtársainak (Gimes Miklósnak, Losonczy Gézának, Maléter Pálnak, Szilágyi Józsefnek és az ismeretlen forradalmár koporsójával szimbolizált többi 1956-os vértanúnak) országos jelentőségű végtisztességet adjanak Budapesten. Míg az 1958-as kivégzés harmincadik évfordulójára összesereglett tömeget szétgumibotozta a rendőrség, addig az 1989. június 16-i újratemetésre már 300 ezren jenetek meg a Hősök terén.
Pozsgay Imre, a Németh-kormány államminisztere már a rendszerváltó év januárjában népfelkelésnek nevezte az addig ellenforradalomnak titulált 1956-os forradalmat és szabadságharcot, amely álláspontot később a párt Központi Bizottsága is magáévá tette. A folyamatot Nagy Imre és mártírtársai júniusi újratemetése tetőzte be, ahol nemcsak a forradalom miniszterelnökének, de 1956-nak is megtörtént a politikai rehabilitációja. Ám a jogi még hátra volt.
A Népszabadság a július 4-i számában kezdte Kádár János válságosra fordult állapotáról szóló híradásokat, amikor az erős dohányos, volt pártfőtitkárt tüdőgyulladással és heveny légzési- és keringési elégtelenséggel szállították kórházba. A Magyar Távirati Irodától átvett hírt bár a címlapon, de rövid, „sarokba szorított” hírként adták közre. Másnap már Kádár válságos állapota szerepelt a hasonló leírásban azzal a kiegészítéssel, hogy a 77 éves beteget két vezető politikus, Grósz Károly és Nyers Rezső látogatta meg.
Amikor a Legfelsőbb Bíróság 1989. július 6-i ülésén rehabilitálta (azaz felmentette a vádak alól és az elmarasztaló ítéletet törvénysértőnek deklarálta) a Nagy Imre-per elítéltjeit, a teremben egy darab papír járt kézről kézre. A cetlin ennyi állt: „meghalt Kádár János”. Az 1956-os forradalom és szabadságharcot követő rendszer névadója ellensége, Nagy Imre kivégzése jogellenessé nyilvánításának napján távozott az élők sorából. A rendszerváltás ennél találóbb szimbolikát nem is kívánhatott volna.
A másnapi lapokat a Kádártól búcsúzó cikkek és Nagy Imre rehabilitálásáról szóló híradások töltötték meg. Az állampárt lapja, a Népszabadság július 7-i számában a „kimagasló államférfiról” és a hazaszeretetről írt. Már rögtön a halála után kitűnt, melyek (lesznek) életútjának, történelmi megítélésének főbb vonalai. A Népszabadság elemzéseiben is érezhetőek, hogy melyek a Kádár-biográfia neuralgikus pontjai: a Rajk-per, a megtorlás, Magyarország részvétele Csehszlovákia 1968-as megszállásában és az 1970-es évektől elmélyülő gazdasági válság.
A Népszabadság igyekezett kerülni e témákat, belügyminiszterségéről (1948 augusztus – 1950 június) is csak annyit írt, hogy az ÁVH nem tartozott az alárendeltségébe. A Nagy Imre-pert érthetetlen, irracionális tragédiának írja a pártlap, amely Kádárt élete végéig kísértette. Egyértelműen kiérződött tehát Nagy Imre megítélésének megváltozása még az MSZMP berkein belül is (az újratemetést is névleg a mártír családja és a Történelmi Igazságtétel Bizottság szervezte, de a Németh-kormány gyakorlati közreműködése mellett).
Az ellenzék hetilapja, a Világ ezzel szemben csak szűkszavúan emlékezett meg Kádárról, inkább politikáját marasztalta el különös tekintettel az adósságcsapdába került magyar államháztartásra.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
