Egy rendszer a ravatalon – így temettük Kádár Jánost
2016. július 14. 12:17 Csernus Szilveszter
Egy korszak vége
Kádár Jánossal lassan sírba szállt a diktatúra is. Már a júniusi újratemetés idején ülésezett a Nemzeti Kerekasztal, a forradalom és szabadságharc kitörésének 33. évfordulóján, 1989. október 23-án véget ért a népköztársaság korszaka, 1990. május 2-án összeült hosszú idő után az első demokratikus országgyűlés, a következő év június 19-én pedig az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarországot.
Az 1956 novemberében kezdődő Kádár-korszakot már a kortársak közül is néhányan 1985 tavaszáig, Mihail Gorbacsov pártfőtitkárrá választásáig és az MSZMP XIII. kongresszusáig datálták amit az első úgynevezett „többes jelölésű” országgyűlési választás kísért. Sokan 1989 májusát tekintik a Kádár-korszak végének, amikor a szimbolikus pártelnöki tisztségétől is megfosztották, míg Rainer M. János Nagy Imre-kutató „rendszere erkölcsi halálának” nevezte a június 16-i újratemetést. A történettudományban mégis 1988 májusát tartják korszakhatárnak, amikor Grósz Károly váltotta a pártfőtitkári székben. Mindenesetre leszögezhetjük: Kádár túlélte a róla elnevezett korszakot, de a rendszerváltást már nem érte meg.
Sokan úgy tartják Kádár 32 éves „regnálásával” rekorder volt a népi demokráciák vezetői között, de ez téves berögződés. Magyarországi viszonylatban valóban ő volt a leghosszabb ideig „uralkodó” politikus a koronás főket nem számítva, de a bolgár pártvezér Todor Zsivkov már 1954 óta vezette a balkáni államot, sőt a munkáspárti állami vezetők csúcstartóját az Európán kívüli szocializmus adta Jumzsagin Cedenball személyében, aki egy megszakítással bár, de Kádár temetésének idején már 44 év vezette Mongólia állampártját. Őt azóta csak Fidel Castro kubai vezetőnek sikerült megelőznie.