Diana és Mars kegyeltjei: az erdélyi fejedelmek vadászatai

2022. március 13. 09:53 Sánta Ákos

Fejjel lefelé a jeges vízben

Európa koronás főinek, fejedelmeinek és főurainak életében kiemelkedő szerepe volt a vadászatnak, és ez alól Erdély fejedelmei sem voltak kivételek. Már János Zsigmondról és Báthory Istvánról is közismert volt, hogy szerettek vadászni, a legtöbb adat viszont a XVII. században uralkodó fejedelmekről található. Kemény János szerint Bethlen Gábor fejedelem személyesen ugyan nem sokat vadászott, „esztendőben háromszor, négyszer ha kiment”, de fiatal felesége Brandenburgi Katalin − más főnemesi asszonyokhoz hasonlóan − annál inkább hódolt a vadászat szenvedélyének. Naplója szerint I. Rákóczi György fejedelem mesterien értette a vadászat minden fortélyát. Szinte napi rendszerességgel járt vadászni, ilyenkor az egyik inasának az volt a feladata, hogy szorgalmasan vezesse, hogy mit lőtt aznap a fejedelem vagy a többi vadász. A zsákmányból gyakran küldött távol lévő feleségének, Lorántffy Zsuzsannának is. Az asszony annak ellenére szép gesztusnak, törődésnek tartotta, hogy a lőtt vad a hosszú szállítás alatt megromlott.

A fejedelem kedvelte a jó vadász, madarász és „..ebeknek kapó nyúlász embereket”. Még zöld színű egyenruhát is készíttetett számukra. Utazásait is gyakran szakította meg többnapos vadászattal. Ilyenkor nagy lakomákat rendeztek, a vadászok mellett szépszámú konyhai személyzet kísérte a fejedelmet, hogy az elejtett vadakat mielőbb fel tudják dolgozni. Szalárdi János siralmas magyar krónikája szerint a fejedelem vadászszenvedélye olyan erős volt, hogy élete végén, mikor már igen rosszul volt, és még a vacsorához sem kelt fel, de: „Másnap virradólag mégis felerőltetvén magát, még hajnalban elmene vadászni”. Fiait, II. Rákóczi Györgyöt és Rákóczi Zsigmondot, valamint dédunokáját, II. Rákóczi Ferencet is jó vadásznak tartották. Ez a szenvedély Apafi Mihály és Thököly Imre fejedelmekből sem hiányzott.

Vadászat

Kis túlzással mondhatnánk, hogy a fejedelmek mindenre vadásztak, ami mozog. Történetírók leírásai, Magyarországon és Erdélyben járt utazók naplói, levelei, Magyarország és Erdély vadbőségéről számolnak be. Zsákmány szempontjából a XVI–XVII. századi vadászati módokat két csoportra oszthatjuk. Az elsőbe nagyvadak tartoznak − ilyen például a bölény, a medve, a szarvas vagy a vaddisznó, a másodikba az apróvadak − az őz, a róka, a nyúl, a fácán, a fürj, a fogoly és más szárnyasok. Számos állatfaj azóta kihalt a Kárpát-medencéből: a magyar faunából korunkra teljesen eltűnt a jávorszarvas, a bölény és a farkas.

Benda Borbála kutatásai bizonyították, hogy a korabeli táplálkozási kultúrában a vadhúsnak fontos szerepe volt. Bornemissza Anna szakácskönyvében a vadfajok szinte mindegyike képviselteti magát. Ennek ellenére a főurak nem elsősorban a vad húsának megszerzéséért vadásztak, így a vadászat nem korlátozódott a hasznosnak ítélt vadfajokra. Vadóvás, tilalmi idő, vadgazdálkodás a főurak vadaskertjein kívül még nem igen létezett évszázadokkal ezelőtt. Csőre Pál kutatásai nyomán ma már jól ismertek a Kárpát-medence vadaskertjei. Erdélyben a leghíresebb a fogarasi fejedelmi vadaskert volt, ahol I. Rákóczi György is szívesen vadászott. Élve befogott dámokat szállítottak a Szatmár vármegyei vadasparkból Bécsbe. Báthory István fejedelem jávorszarvast és bölényt küldött Miksa király és császár bécsújhelyi vadászkertjébe. I. Rákóczi György birtokainak gazdasági iratai sok adatot tartalmaznak a kor vadászati viszonyairól.

Az egyes községek jobbágyainak tartozásai között gyakran szerepelt a vad. Mivel a vadászat nemesi előjog volt, jobbágy csak arra vadászhatott, amire urától engedélyt vagy megbízást kapott. A más nemes birtokán tetten ért vadászó jobbágyokat szigorúan megbüntették. 1557-ben Bornemissza Mátyás a szomszéd birtokos erdejében egy szarvast és vaddisznót elejtő jobbágyát megpálcáztatta, léket vágatott egy közeli tó jégen, majd fejjel lefelé belemártatta a jeges vízbe. Ő még mindig jobban járt, mint az a jobbágy, akit a salzburgi érsek egy szarvas elejtéséért annak bőrébe varratott, és kutyákkal tépette szét.

Pontatlan puska és éles szekerce

A XVII. század folyamán az egyre tökéletesebb kézi tűzfegyverek lassan kiszorították a vadászat régi, hagyományos fegyvereit. A kézi íj, a számszeríj és különböző szúrófegyverek, például a vadászlándzsa, a vadászkard, ugyan nem tűntek el, de lassan háttérbe szorultak. A közelre ható fegyverek közül emellett még vadászkések, tőrök és balták is hozzátartoztak a vadászok felszereléséhez. Vadászbalta említésével találkozunk Szalárdi krónikájában is, aki II. Rákóczi György vadászatairól írva szól a fejedelem vadászfegyvereiről: „…puskája kezében, szekercéje is hol öve megett s hol környülette viselvén”.

Az akkori puskák találati pontossága és hatékonysága messze elmarad napjaink vadászpuskáitól. A XVI–XVIII. században feketelőporral működő elöltöltős puskákat használtak, amelyeket keréklakatos vagy kovás elsütő szerkezettel szereltek fel. A különösen kedvelt főúri vadászfegyverek, a keréklakatos csinkapuska (tescheni puska) és a rövid csövű strucc számos fegyvertárban megtalálhatók voltak. Mindkét típust nagyon gyakran pazarul díszítették aranyozással, illetve gyöngy- és csontházberakással készítették. II. Rákóczi György fejedelem unokatestvére, a híres vadász Rákóczi László naplójában még egy puskatípusról olvashatunk: „Szélpuskával találtam meglőni az német inasnak kezét, nem is reménlvén, hogy puskapor nélkül oly hatható legyen az golyóbis, csak az párától.” A szélpuska nem lehetett széles körben használt vadászfegyver a XVII. században, a grófnak is valószínűleg ez volt az első találkozása a típussal

Pieter Bruegel: Vadászok a hóban, 1565

1. Fejjel lefelé a jeges vízben
2. Nagyvadra menvén