Csak társaik megevésével tudtak életben maradni a rögbicsapat tagjai
2022. október 13. 11:50 Múlt-kor
Megpróbálni a lehetetlent
A csapat életben maradt tagjai ekkor úgy döntöttek, hogy nem várnak tovább, hanem leereszkednek a gyilkos magasságú hegycsúcsok közül. November 15-én, több órás kelet felé tartó gyaloglás után három önként vállalkozó fiú gondos előkészület során nekivágott a lehetetlennek. Körülbelül másfél kilométerre arrébb megtalálták a repülőgép farokrészét, amelyben különböző csomagokat találtak: egy doboz csokoládét, három húspogácsát, egy üveg rumot, cigarettát, ruhákat, képregényeket és egy kis gyógyszert. Megtalálták a repülőgép rádióját is, de azt hosszas próbálkozás után sem tudták üzembe helyezni.
Mivel keleti irányban óriási hegycsúcsok gátolták őket a továbbmenetelben, nyilvánvalóvá vált, hogy az egyetlen lehetőségük a nyugatra lévő hegyeken való átkelés maradt. Abban is egyetértettek, hogy csak akkor van esélyük túlélni a kalandot, ha a túra során valahogy képesek lesznek átvészelni a hideg éjszakákat. Ennek érdekében a gép törzsének szigeteléséből, némi rézhuzalból és a gép légkondicionálóját borító vízálló szövetből hálózsákot készítettek, és eltökélten néztek szembe életük legnagyobb kihívásának.
Parrado, Canessa és Vizintín által megmászott nyugati csúcs látványa, előtérben a lezuhanás helyszínén álló emlékmű
1972. december 12-én három önként jelentkező: Parrado, Canessa és Vizintín mindenféle hegymászófelszerelés nélkül a 3570 méteres gleccseren kezdtek el mászni a 4670 méteres csúcsra, amely elzárta az útjukat nyugati irányban. Embert próbáló vállalkozásuk több mint tíz napig tartott, eközben 61 kilométert tettek meg borzasztó körülmények között, bízva abban, hogy valahogy utat találnak lefelé.
A túra harmadik reggelén a végletekig kimerült Canessa ideiglenes táborukban maradt, Vizintín és Parrado pedig elérkezett egy több mint száz méter magas, hóval és jéggel borított, közel függőleges fal tövéhez. Parrado ekkor elhatározta, hogy vagy megmássza a falat, vagy meghal. Egy bottal lépcsőfokokat vájt a falba, és hozzáláttak a mászáshoz. A 4650 méter magas csúcsot Vizintín előtt érte el. Biztos volt benne, hogy nyugat felé Chile zöld völgyeit fogja látni, de megdöbbenve tapasztalta, hogy minden irányban hegycsúcsok hatalmas sorát látja. Rádöbbentek, hogy az Argentína és Chile határán lévő hegyek egyikét másztak meg, ami azt jelentette, hogy még mindig több tíz kilométerre voltak Chile szelíd lankáitól.
Most már nem adhatták fel, folytatták útjukat, és a csodával határos módon sikerült lejjebb és lejjebb ereszkedniük a hegyek között. Fokozatosan egyre több emberi jelenlétre utaló jel tűnt fel szemük előtt: először táborozásra utaló nyomokat, a kilencedik napon pedig legelésző teheneket láttak. A tizedik napon megtörtént a csoda: egy folyó mellett végre valahára embereket pillantottak meg. Megmenekültek.
A balesetnek emléket állító kiállítás Montevideóban (kép forrása: wikipédia / Fedaro / CC BY-SA 4.0)
Amikor felröppent a híre, hogy 72 nap után túlélők adtak hírt magukról, a chilei légierő három helikoptere azonnal felkészült a mentésre, Parrado önként jelentkezett, hogy elvezeti a helikoptereket a baleset helyszínére. 1972. december 22-én délután a két kutató- és mentőszemélyzetet szállító helikopter megérkezett a maradék túlélőkhöz.
A két turnusban lehozott életben maradt fiatalokat kórházba szállították, ahol különféle tünetekkel kezelték őket, többek között magassági betegséggel, kiszáradással, fagyási sérülésekkel, csonttörésekkel, skorbuttal és alultápláltsággal.
Normális körülmények között a kutató-mentő csapat a halottak maradványait temetés céljából visszahozta volna. A bizarr körülményekre való tekintettel azonban – és leginkább arra hivatkozva, hogy a holttestek hivatalosan Argentínában voltak – a chilei mentők a helyszínen hagyták a holttesteket.
A közvélemény számára evidens volt, hogy a tragédia magasságában a túlélők nem találhattak maguknak elegendő élelemforrást. Montevideóban közvetlenül a mentőakció után olyan pletykák kezdtek keringeni, hogy a túlélők megöltek néhányat a többiek közül élelemért. Az óriási sajtónyilvánosságot kapó rögbicsapat tagjai a mentés után először még úgy nyilatkoztak, hogy sajtot és más, magukkal vitt élelmiszert ettek, majd helyi növényeket és gyógynövényeket. Úgy tervezték, hogy a túlélésük részleteit, beleértve a kannibalizmusukat is, négyszemközt, a családjukkal fogják megbeszélni.
Innen vezetett le a szabadság útja (kép forrása: wikipédia / Gerard Prins / CC BY-SA 3.0)
Miután egyes chilei lapok december 26-án képeket tettek közzé egy félig megevett lábról, a túlélők úgy döntöttek, hogy elmondják az igazságot. Két nappal később közös sajtótájékoztatón vettek részt, ahol a nevükben Alfredo Delgado tárta fel a teljes igazságot. Egy katolikus pap a túlélési helyzetük in extremis jellegére hivatkozva biztosította őket, hogy nem fognak elkárhozni a kannibalizmus bűne miatt.
A hatóságok és az áldozatok családjai úgy döntöttek, hogy a maradványokat a baleset helyszínének közelében, közös sírba temetik el. 13 holttest érintetlen maradt, míg további 15 holttestből nagyjából csak a csontváz maradt meg. 1973. január 18-án tizenkét férfit és egy chilei papot szállítottak a baleset helyszínére. A szertartáson a családtagok nem vehettek részt. A repülőgép törzsétől mintegy 400-800 méteres távolságra egy olyan helyen ástak sírt, amelyet lavinavédettnek véltek. A sír közelében egyszerű kőoltárt építettek, és egy narancssárga vaskeresztet emeltek rá.
2006 márciusában a katasztrófát szenvedő repülőgépen tartózkodók családtagjai egy fekete obeliszk emlékművet építtettek a baleset helyszínén, amely az élőknek és a halottaknak állít emléket. A tragédiáról számos popkulturális alkotás emlékezett meg, közülük az egyik leghíresebb a Magyarországon is többször vetített, 1993-as Életben maradtak (Alive), John Malkovich narrációjával és többek között Ethan Hawke főszereplésével.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
