Csak néhány napig örülhetett Lincoln a polgárháborús győzelemnek

2024. április 9. 20:20 MTI

Az Egyesült Államokban a 19. század első felében egyre élesebbek lettek a szabad munkaerőt foglalkoztató, fejlett északi és a döntően rabszolgatartó, ültetvényes gazdálkodást folytató déli államok ellentétei.

A vita az államszervezeti elképzelésekre is kiterjedt: amíg a déliek a szövetségi államok hatáskörét akarták szélesíteni, az északiak a szövetségi kormány erősítését szorgalmazták.

Amikor 1860 novemberében a rabszolgatartást élesen ellenző, republikánus Abraham Lincoln nyerte meg az elnökválasztást, kirobbantak a lappangó feszültségek.

Dél-Karolina 1860 decemberében kimondta elszakadását, s példáját még Lincoln hivatalba lépése előtt további hat állam (Mississippi, Florida, Alabama, Georgia, Louisiana és Texas) követte.

A hét állam 1861. február 9-én megalakította az Amerikai Konföderációs Államokat, amelynek elnöke Jefferson Davis lett.

A déli területek lépését a tisztségébe 1861. március 4-én beiktatott Lincoln lázadásnak minősítette, s innen egyenes út vezetett a háborúhoz.

Az első ágyúlövések 1861. április 12-én dördültek el az északiak kezén lévő dél-karolinai Sumter erődnél, amely két nappal később megadta magát a délieknek.

Lincoln azonnal mozgósította a milíciát a „felkelés” leverésére, miközben további négy állam (Arkansas, Észak-Karolina, Tennessee és Virginia) csatlakozott a Konföderációhoz.

Kezdetben mindkét oldal úgy gondolta, hogy a konfliktus rövid és korlátozott lesz, de a remények gyorsan szertefoszlottak. A szemben álló felek közül népességben és gazdasági erőben is Észak volt fölényben, de a meglepetésszerű támadás, a jobb katonai felkészültség és a nagyobb elszántság sokáig a Konföderációnak hozott sikereket.

A szövetségi hadsereg viszonylag gyenge volt, mert az alapító atyák nem akarták, hogy a katonaságra támaszkodva egy új Napóleon vegye át a hatalmat, ráadásul legkiválóbb tisztjei a harcok kitörése után lemondtak, hogy a déli ármádiához csatlakozzanak.

A kezdetben jobbára önkéntes egységekre támaszkodó északi hadvezetés stratégiája arra épült, hogy tengeri blokáddal megtöri a gyapotszállításoktól függő déli gazdaságot, megszerzi a Mississippi fölötti ellenőrzést, majd elfoglalja a déli fővárost, Richmondot.

A Virginiába betörő, számbeli fölényben lévő északiakat azonban a Robert E. Lee vezette déliek több csatában is megverték, majd Északra helyezték át a hadszínteret.

Ekkorra már az önkéntesek helyett sorozott katonák harcoltak mindkét oldalon, az északiak jellemzően kék, a déliek szürke uniformisban, havi 11 dolláros zsoldért. A katonák többsége 18-29 év közötti farmer volt, az uniós sereg egytizedét feketék tették ki.

A gettysburgi csata

Lee offenzíváját Gettysburg közelében állították meg az északiak 1863. július 1-3. között, de szörnyű áron. A polgárháború legvéresebb csatájában 150 ezer katona csapott össze, közülük 10 ezer esett el, 30 ezren sebesültek meg.

Néhány nappal később a csatamezőn mondta el Lincoln az amerikai történelem egyik leghíresebb beszédét. Az északiak 1863 júliusában bevették a Mississippi melletti utolsó déli erősséget, Vicksburgot, s ezzel kettévágták a Konföderációt.

Lincoln 1863 első napján mindörökre szabadnak nyilvánította az északiak által elfoglalt déli területeken élő rabszolgákat. Az elnök sikerrel akadályozta meg az európai hatalmak beavatkozását, így a mérleg nyelve egyre inkább az északiak felé billent.

1864-ben az Unió hadseregének élére a tehetséges Ulysses S. Grant tábornok került, aki szó szerint felmorzsolta az egyre kimerültebb, utánpótlási gondokkal küszködő ellenfelét.

A harc utolsó szakasza a konföderációs főváros, Richmond körül folyt: az északiak áttörték a déliek védelmét, miközben William T. Sherman tábornok által vezényelt csapataik nyugat felől kijutottak az Atlanti-óceánhoz. A minden oldalról bekerített Lee 1865. április 9-én Appomattox mellett kapitulált, a polgárháború véget ért.

Robert E. Lee tábornok kapitulációja Ulysses S. Grant tábornok előtt

Az 1861 és 1865 között dúló ádáz küzdelem az amerikai történelem legnagyobb háborúja volt, amelyet anyagi és élőerejének teljes bevetésével vívott mindkét fél.

Ez volt egyben az első modern háború is: komoly szerephez jutott benne a távíró és a vasút, a géppuska korai változata, a páncélos csatahajó, valamint a légi felderítés. A csatákat nemegyszer a fegyverzet minősége döntötte el.

Északi oldalon 360 ezer, a délin 260 ezer ember halt meg a fegyverben álló csaknem 3 millió katonából (bár többen hunytak el betegségekben, mint az ellenfél fegyverétől). A harcok következében az anyagi kár 15 milliárd dollárra rúgott, az államadósság 3 milliárd dollárra duzzadt. A polgárháborúban magyar önkéntesek is harcoltak mindkét oldalon, sokan közülük több nagy csatában is kitüntették magukat.

Az északiak elsöprő győzelmének azonban az időközben újjáválasztott Lincoln elnök csak napokig örülhetett: 1865. április 14-én Washingtonban meggyilkolták.

A helyébe lépő, déli származású Andrew Johnson elnézőnek mutatkozott a felkelő államokkal és a felkelőkkel szemben, magára haragítva a republikánusokat, akik vád alá is helyezték, de nem sikerült hivatalából elmozdítaniuk. A rekonstrukció időszaka 1877-ig tartott, a megbékélésre pedig még évtizedeket kellett várni. A századfordulóra a gyűlölködés elenyészett, az amerikai nemzet újra egységessé vált.