A 14. század közepén alapították Közép-Európa első egyetemeit: a német császárrá választott IV. Károly 1348-ban, Prágában, Nagy Kázmér 1364-ben, Krakkóban, Habsburg Rudolf herceg egy évvel később Bécsben. A középkori egyetem egy-egy magasabb fokú iskola köré tömörült különböző nemzetiségű tanárok és tanulók közössége volt. Miután nem tartoztak a város jogi hatalma alá, igyekeztek saját érdekvédelmet, egyetemi autonómiát kialakítani. Kiváltságaik jogi alapját csak a kor két fontos jogalkotójának, a pápának vagy a császárnak a bullája, rendelete szentesíthette. Az első Magyarországon létrehozott egyetem alapítását 1367 szeptember 1-jén hagyta jóvá V. Orbán pápa. A négy kar közül csupán az alapképzést biztosító bölcsész-, valamint a jogi kar működése bizonyított, a teológiai kar felállítását a pápa nem engedélyezte. Feltételezhetjük, hogy az orvosi kar is működött. Az egyetem létesítésében nagy szerepet játszott az egyetem első kancellárja, Bergzabern-i Vilmos pécsi püspök, a királyi kápolna ispánja. Az indíték: az egyetemet végzett jogászokra elsősorban a királyi kápolnának volt szüksége. Pécs városa is alkalmasnak bizonyult az egyetem létesítésére. A pécsi püspökség a leggazdagabb jövedelemmel rendelkezett. A székesegyházban sok kanonok működött, akik biztosítani tudták a megfelelő műveltségi közeget. A város területe is nagy volt, és a koldulórendek jelenléte a település anyagi biztonságára utal. A pécsi egyetem azonban nem bizonyult életképesnek. Hiába indult be az oktatás, hívtak külföldi tanárokat, 20-25 év fennállás után, 1390 körül az egyetem elhalt. Megszűnéséhez több ok vezethett. Egyrészt már Lajos sem támogatta anyagilag az egyetemet, és ez a tendencia a halála után bekövetkező polgárháborús időszakban tovább folytatódott. Másrészt megmaradt a környező országokban található egyetemek látogatottsági szintje. Harmadrészt a magyar joggyakorlat nem a római illetve a kánonjogon, hanem a szokásjogon alapult. Ennek elsajítátásához nem volt szükség egyetemi képzésre.