Ausztriának és Magyarországnak egyaránt érdeke volt a közös birodalom létrehozása

2024. május 29. 09:50 MTI

Az 1848–1849-es szabadságharc leverését kegyetlen megtorlás és a nyílt abszolutizmus időszaka követte. Az Alexander Bach belügyminiszterről elnevezett, 1859-ig tartó korszak ideológiai alapja a „jogeljátszás” elmélete volt, mely szerint Magyarország a nyílt lázadás és a forradalom miatt elvesztette alkotmányos jogait.

A cél Magyarország beolvasztása lett a központosított birodalomba: hivatalos nyelvvé a németet tették, az osztrák polgári és büntetőkönyv lépett hatályba, a magyar tisztviselők mellé Ausztriából „Bach-huszároknak” csúfolt hivatalnokok érkeztek.

Magyarországról leválasztották Erdélyt, Horvátországot, a Határőrvidéket, a Szerb Vajdaságot és a Temesi Bánságot, a megmaradt területeket a vármegyerendszer helyett öt kerületre osztották.

A válasz a passzív ellenállás lett, a magyarok nem vettek részt a politikai életben, az intézkedéseket – ahol csak lehetett – kijátszották. Az önkényuralomnak azonban kedvező hatásai is voltak: megvalósult a törvény előtti egyenlőség, érvényben maradt a jobbágyfelszabadítás, és kialakult egy jómódú birtokos réteg.

Ferenc József 1859-ben az itáliai háborúban elszenvedett vereség után leváltotta Bachot, majd visszaállította a történeti jellegű közigazgatást. Az uralkodó 1860-ban kiadta a birodalom országainak széles autonómiát biztosító októberi diplomát, de a legfontosabb döntéseket továbbra is magának tartotta fenn. Az 1861-es februári pátens egy birodalmi gyűlés felállítását is elrendelte.

Ezek elfogadásához 1861-ben ismét összehívták a magyar országgyűlést. A két dokumentum elutasítása egyöntetű volt, de arról vita alakult ki, hogy ezt feliratban vagy határozatban tegyék-e meg, azaz elismerjék-e Ferenc Józsefet legitim uralkodónak. A vita azzal dőlt el, hogy a Határozati Pártot vezető Teleki László a szavazás előtti estén öngyilkos lett.

Ezután az országgyűlést feloszlatták, az 1865-ig tartó Schmerling-provizórium alatt az alkotmányosságot ismét felfüggesztették. A két fél azonban rákényszerült a közeledésre: a német egységből kimaradt, Königgrätznél a poroszoktól vereséget szenvedett Ausztriának szüksége volt Magyarországra, hogy birodalom mivoltát fenntarthassa, idehaza pedig kifáradt a passzív ellenállás.

Miután Ferenc József jelét adta a magyar közvéleményre döntő befolyással lévő Deák Ferencnek, hogy nyitott a tárgyalásra, Deák 1865. április 16-án megjelentette húsvéti cikkét, amelyben kifejtette: az alkotmányosság helyreállítása érdekében a magyar fél hajlandó a kompromisszumra. Az uralkodó ezután menesztette Schmerlinget, és 1865 végére újra összehívták az országgyűlést.

Deák Ferenc

Az országgyűlés hosszas egyezkedés után 1867. május 29-én fogadta el a 69 szakaszból álló 1867. évi XII. törvénycikket „a magyar korona országai és az őfelsége uralkodása alatt álló többi országok között fennforgó közös érdekű viszonyokról, s ezek elintézésének módjáról”. A törvény kimondta, hogy a két államot az uralkodó személye és a pragmatica sanctio köti össze, valamint hogy a kiegyezés után reálunió jött létre.

A két állam belügyeit tekintve független volt, önálló törvényhozással rendelkezett, ugyanakkor közös lett a hadügy, a külügy és az ezeket finanszírozó pénzügy. A két házból álló osztrák Birodalmi Gyűlés és a szintén két házból álló magyar Országgyűlés 60–60 tagja tárgyalta a közös ügyekkel kapcsolatos költségvetést.

A közös hadsereg ügyeit az uralkodó intézte, abba sem a parlamenteknek, sem a delegációknak nem volt beleszólásuk. Ehhez kapcsolódott az 1868-as magyar–horvát kiegyezés, amely szerint a független báni kormány és a horvát országgyűlés 40 tagot delegálhatott a magyar képviselőházba és hármat a felsőházba.

A politikai kiegyezés mellett megszületett az úgynevezett gazdasági kiegyezés is, amelyet tízévenként újítottak meg. Magyarország átvállalta az osztrák államadósságok egy részének kifizetését, közös lett a pénz és a mértékrendszer, szabad lett a tőke és a munkaerő-áramlás, a birodalom vámegységet alkotott.

A kiegyezés a magyar történelem sorsfordító lépése, amelyet máig viták öveznek. Sokan hevesen ellenezték, Kossuth az emigrációból írt Cassandra-levelében kifejtette, hogy Magyarország egy halálra ítélt birodalommal lépett frigyre, amely bukásakor maga alá fogja temetni.

Gúnyrajz a kiegyezésről

Kossuth bírálta a kiegyezés merev rendszerét, megreformálhatatlan struktúráját is. A többség szerint azonban a kor erőviszonyainak megfelelő, reális kompromisszum született. Újra törvényi erőre emelkedhetett az 1848. évi áprilisi törvények gyakorlatilag mindegyike, valamint a 12 pontból tíz (a nemzeti őrsereg és a nemzeti bank kivételével). A kiegyezés megfelelő politikai környezetet teremtett a passzív ellenállásba belefáradt országnak a tőkés gazdasági fejlődéshez.

Megszűnt az osztrák–magyar ellenségeskedés kora, s megkezdődött a dualizmus fél évszázados időszaka. Ebben ugyan rendszeresek voltak a viták Bécs és Budapest közt, de Magyarország egy jól működő, prosperáló és Európával lépést tartó államkomplexum meghatározó tagja lett, az osztrák tőke és a politikai nyugalom teremtette meg a rendkívül dinamikus gazdasági és társadalmi fejlődés alapját.

Egy idő után azonban a kiegyezés keretei már nem feleltek meg a fejlődés szükségleteinek, a rendszer megreformálhatatlannak látszott. Egyre súlyosbodtak a végül a monarchia széteséséhez vezető nemzetiségi ellentétek, mert a kiegyezést csak a soknemzetiségű birodalom két nagy nemzete kötötte meg.