Amikor megmozdult a magyar föld

2023. február 8. 11:20 Múlt-kor

Az első dokumentált földrengés 456-ban, még a római korban történt Savaria (ma Szombathely) területén. Utána sok évszázados „hallgatás” következett, amíg Komáromban meg nem kezdődött a földrengések modern kori története.

„[…] ki több, ki kevesebb részekre öszve hasadott, tetőtűl fundamentomig rész szerént öszve is dőlt” – számolt be egy korabeli szemtanú. 1763-at írtak, amikor a becslések szerint a Richter-skála szerinti 6,2-6,3-as földrengés rázta meg Komárom városát. A természeti katasztrófa 63 emberéletet követelt, összedőlt hét templom és 279 ház, az épületek mindössze kilenc százaléka maradt sértetlen.

Tudtad, hogy több szerzőnket is megihletett az esemény? Baróti Szabó Dávid A komáromi földindulásról címmel epikus költeményt írt, Jókai Mór pedig Az elátkozott család című regényében örökítette meg a tragédiát.

Az ezt követő időszak sem maradt csendes, évtizedekig érezhetőek voltak az utórengések, Móron 1810-ben például 5,4-es földmozgást regisztráltak. Kecskemét lakóit 1911. július 8-án, éjjeli kettő óra körül kergette az utcára egy hatalmas robaj. Csodával határos módon halálos áldozata nem volt az eseménynek, de a várost így is sokkolták a történtek.

Több ezer épület sérült meg, a zsinagóga gömbje megdőlt, az utca jajongó emberektől visszhangzott. „Amiről eddig, mint ismeretlen messzi országok különös, ismeretlen szenzációiról olvastunk, íme nálunk következett be” – számolt be a Friss Ujság a tapasztalatról, amelyre az 1956-os dunaharaszti és az 1985-ös berhidai rengés egyaránt emlékeztetett.

A Charles Richter szeizmológus által kidolgozott eljárást, amelyre Richter-skála néven hivatkozunk, csak 1935-ben tették közzé. A skála felfelé nyitott, így a tévhittel ellentétben nem 10 a maximumértéke. Az eddigi legerősebb rengést (9,5) Chilében rögzítették 1960-ban.

Szerencsések vagyunk, hogy Magyarország nem a tektonikus lemezek ütközési zónájában fekszik. A földrengések és kísérőjelenségeik a történelem során többször mértek végzetes csapást az emberiségre, elég, ha Lisszabon 1755-ös pusztulására gondolunk.

A portugál főváros virágkorának utolsó reggele

Szikrázóan sütött a nap 1755. november 1-jén, mindenszentek napjának reggelén. Lisszabon lakóinak egy része éppen szentmisén vett részt, amikor 9.40-kor megmozdult a föld. A szeizmológusok által a Richter-skála szerinti 8,5-9-esre becsült földrengés epicentruma messze az óceánban, a portugál fővárostól mintegy 290 kilométerre, délkeletre volt. A 3,5-6 percig tartó földrengés elképesztő pusztítást okozott. Európa egyik legnépesebb, körülbelül negyedmilliós lakosságú, gazdag, nyüzsgő városa rövid időn belül füstölgő romhalmazzá vált. Szűk utcáin többméteres repedések jelentek meg.

A pillanatok alatt összedőlő otthonaikból és a település számos templomából a luzitán túlélők a nyílt terekre, sok esetben hajókra menekültek. 40 perccel később halálra vált arccal figyelték, ahogy az óceán visszahúzódott, majd öt-hat méteres szökőár borította be Lisszabont. Néhányan lóra kaptak, és vágtában igyekeztek magasabb helyekre menekülni, ám sokukat utolérte a Tajo folyón is felkúszó cunami. Még csak megbecsülni sem tudjuk, hány hajó pusztult el az Atlanti-óceánon a helyenként húsz méter magasra hízó hullámok között, amelyek Dél-Portugália számos tengerparti települését letarolták. Míg a mára híres üdülővárossá fejlődött Farót a Ria Formosa homokpadja megvédte, addig Lagosban a hullámok a városfalak tetejét nyaldosták.

I. József portugál király a napfelkeltét követő mise után még időben elutazott a fővárosból. Ennek ellenére a katasztrófát követően egyfajta klausztrofóbia alakult ki benne, a fallal körülzárt helyeken nem volt többé nyugodalma. Az ország valódi irányítása végérvényesen külügyminisztere, Pombal márki kezébe került, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a főváros modern, racionális módon történő újjáépítésében.

Az időzítése miatt istenítéletnek vélt csapássorozat azonban nem ért véget. Még vissza sem húzódott az óceán, amikor számos – szárazon maradt – területen lángok lobbantak fel. Feltételezhetően az egyházi ünnep meggyújtott gyertyái miatt, amelyek a rengés következtében eldőltek. A tűzvész egy hétig tartott.

A királyi könyvtár és az archívum felbecsülhetetlen értékű műalkotásai és feljegyzései – többek között Rubens festményei vagy Vasco da Gama írásai – elpusztultak. A Rossio téri kórházban egyes feljegyzések szerint több százan égtek bent.

Az apokalipszis során Lisszabon épületeinek 85 százaléka megsemmisült. A környék halálos áldozatainak számát ma 12–50 ezer közé teszik. A kataklizmába az egész portugál gyarmatbirodalom beleremegett. Az ország korabeli, becsült „GDP-jének” több mint harmadát emésztették fel a katasztrófasorozat okozta költségek.

Habár a modern szeizmológia megszületését eredményező kataklizma a nagy lisszaboni földrengésként vonult be a történelembe, nem csupán Portugáliára, de az egész Ibériai-félszigetre, valamint Északnyugat-Afrikára is súlyos csapást jelentett. A spanyolországi Salamanca szárazföldi városában több épület is jelentősen megrongálódott, az Azori-szigetek belsejébe mintegy 150 métert hatolt be a víz, az angliai Cornwallt pedig háromméteres hullám érte el. A rengés még Grönlandon is érezhető volt.