Nem volt már propagandaértéke, az Apollo–17 után lefújták az amerikai Hold-programot

2021. december 11. 13:41 MTI

A Hold meghódítása a Szovjetunió és az Egyesült Államok között 1957-től, a Szputnyik–1 fellövésétől folyó űrverseny fontos célpontja volt. Miután első emberként szovjet állampolgár, Jurij Gagarin járt 1961-ben a világűrben, az amerikaiak visszavágásként a Holdat célozták meg.

John F. Kennedy elnök alig egy hónappal Gagarin útja után, 1961 májusában meghirdette: az Egyesült Államok az évtized végéig embert juttat a Holdra, és biztonságban vissza is hozza onnan.

Az SZKP KB is (titkos) határozatot hozott arról, hogy az októberi forradalom ötvenedik évfordulójára, 1967-re űrhajóst kell küldeni a Holdra, ám a szovjeteket ezúttal megelőzték az amerikaiak.

Az amerikai űrkutatási hivatal, a NASA óriási erőforrásokat összpontosítva a Mercury-, majd a Gemini- után elindította az Apollo-programot, amelynek keretében háromszemélyes űrhajót fejlesztettek ki.

A Kennedy által kitűzött célt 1969. július 21-én Neil Armstrong teljesítette, aki az Apollo–11 utasaként első emberként lépett a Hold felszínére.

Az Apollo–11 útját még öt sikeres és egy sikertelen expedíció követte (az Apollo–13 küldetése meghibásodás miatt „sikeres kudarcnak” bizonyult).

A menetrend mindig ugyanaz volt: a hatalmas, 110 méter magas Saturn V hordozórakéta előbb Föld, majd Hold körüli pályára juttatta a parancsnoki kabint, a vele összekapcsolt műszaki egységet és a holdkompot.

A Hold közelébe érve leválasztották a holdkompot, amellyel két asztronauta leszállt az égitestre, harmadik társuk eközben a parancsnoki modullal keringett a Hold körül.

A két űrhajós fémlétrán mászott le a Hold felszínére, ahol műszereket helyeztek el, méréséket végeztek, kőzetmintát gyűjtöttek, és kitűzték a csillagos-sávos lobogót.

Ezután a holdkomp külön hajtóművel ellátott felszálló fokozatával visszatértek, és dokkolás után visszamásztak az anyaűrhajóba.

A Földre a hővédő pajzzsal ellátott parancsnoki modulban tértek vissza, amely ejtőernyővel ereszkedett le a Csendes-óceánra.

Az Apollo–11 űrhajósai még csak két és fél órát töltöttek a Holdon, a cél az égitest meghódítása volt. Ezután a küldetések már inkább a tudományos, főként geológiai kutatásokra összepontosítottak.

A kilövés pillanata

A politikai vezetés ugyanakkor – mivel a program propagandacéljait elérték – egyre kevesebb hajlandóságot mutatott a rendkívül költséges űrrepülések finanszírozására.

A NASA költségvetéséből 1970-ben az Apollo–20, a következő évben az Apollo–18 és 19 küldetésének pénzügyi keretét törölték, így az Apollo–17 lett a program tizenegyedik, egyben utolsó küldetése, és a hatodik, amely leszállt a Holdra.

Az Apollo–17 parancsnoka Gene Cernan, a parancsnoki modul pilótája Ronald Evans, a holdmodulé Harrison Schmitt volt. Az űrhajó rendhagyó módon éjszaka, 1972. december 7-én helyi idő szerint éjjel fél egykor indult, a küldetés teljes ideje 301 óra 52 perc volt.

Az Apollo–17 legénysége – a mai napig ők voltak az utolsók, akik a Holdon jártak

Cernan és Schmitt december 11-én landolt a Hold Taurus-Littrow területén, a felszínen mintegy 75 órát tartózkodtak, ebből 23 óra 17 percet töltöttek a holdkompon kívül, a holdautóval 35,8 kilométert tettek meg, és 113 kg kőzetmintát gyűjtöttek.

A talaj vizsgálata közben nyolc gyutacsot robbantottak fel, és megállapították, hogy a mélyről jövő hullámok terjedési sebessége nagy, azaz a Holdnak merev magja és réteges szerkezete lehet.

Égi kísérőnk felszínéről december 14-én szálltak fel, az őket a Hold körül keringve váró parancsnoki modullal történt összekapcsolás után december 19-én a Csendes-óceánon landoltak.

Harrison Schmitt a Holdon – háttérben az otthonunk, a Föld

Ezzel véget ért az utolsó holdutazás. Az Apollo-programot az űrállomás kifejlesztését célzó Skylab váltotta. Jelenleg ugyan a világ űrügynökségei inkább a Marsra fókuszálnak, a NASA-nak azonban az egyik célja, hogy 2024-ben újra embert juttasson a Holdra.