A „másik” Rajk
A számos Rajk testvér közül csak László volt igazi „híresség”. A kommunista politikus, akit tömegek éljeneztek, akinek arcképét transzparensekre festették, aki belügyminiszterként szerepet játszott a párt terrorszervezetének, az ÁVO-nak a létrejöttében és a Kisgazdapárt szétverésében. A sors fintora, hogy mindezek után ő lett a magyarországi sztálinista diktatúra kiépítésében mérföldkőnek számító per fővádlottja, végül áldozata. De mit tudunk arról a Rajkról, aki merőben más politikai nézeteket vallott, mint ő, mégsem játszott elhanyagolható szerepet az életében?
A székelyudvarhelyi csizmadia, Reich József és Mészáros Vilma népes családot tudhatott magáénak, tizenegy gyermekük közül hatodikként 1899-ben született Endre, majd 10 esztendővel később a kilencedik lett a sorban László. (Kettőjük élettörténetét főként a családi emlékekből rekonstruálta Duncan Shiels a 2007-ben magyarul is megjelent, A Rajk fivérek című könyvében.)
Reichből Rajk, de Rajku nem
Kisöccse érkezésének évében az idősebb fiútestvér már a helyi Állami Főreáliskola padját koptatta, ahol tandíjmentességet élvezett. Az oktatási intézmény értesítőjében Rajk, máskor Rájk vezetéknévvel szerepeltették. A családi emlékezet szerint az apa a széles körben jelentkező nemzeti büszkeség hatása alatt döntött a magyarosítás mellett, majd pedig Trianon után a neki felkínált jó állásért és egyéb előnyökért cserébe még egy u-betűt sem volt hajlandó a nevéhez hozzátenni, hogy az románosan hangozzon. Mi több, a gyermekek egyöntetűen elhagyták még az ékezetet is, és ezután mindannyian a Rajkot használták.
A családot valójában nemcsak az 1918 utáni impériumváltás, de már maga a Nagy Háború is igen nehéz helyzetbe hozta. A négy legidősebb fiúgyermeket besorozták, közülük kettő az apa csizmadiaműhelyét hagyta hátra, az ő munkaerejük kiesését pedig tovább tetézte a nyersanyaghiány és a vásárlóközönség elmaradása. 1915-ben Endre is hadköteles lett, ám gyerekkori szemsérülése miatt felmentést kapott a szolgálat alól. Középiskolai tanulmányait megszakítva követte Gyula bátyját, aki mint végzett közgazdász egy fővárosi bankban dolgozott. 1916-ban az elszegényedett családfő is Erdély elhagyása mellett döntött, feleségével és a kisebb gyermekekkel (köztük Lászlóval) Berettyóújfaluba költözött, azonban munka nem lévén végül még az évben visszatértek otthonukba, Székelyudvarhelyre.
A rövidre szabott „emigrációt” csakhamar az elveszett háború és a békeszerződés fájó élménye követte. A teljes kilátástalanság és az új hatalom agresszív nacionalizmusa a 15 éves Lászlóban is felerősítette a szülőföld elhagyásának gondolatát, ezért megkérte a látogatóba hazautazó Endrét, hogy vigye át az anyaországba, mert ő „nem akar román lenni”. Szülői jóváhagyással az időközben Budapestről Nyíregyházára költözött testvér magához vette a fiút.
A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2021. tavasz számában olvasható.