Trianon formálta a vitatott megítélésű Nyírő világképét

2013. október 16. 10:21 MTI

1889. július 18-án született az Udvarhely megyei Székelyzsomborban, édesapja a helyi elemi iskola igazgató-tanítója volt. A gyulafehérvári papnevelő intézetben, majd a bécsi egyetemen tanult, ahol teológiai doktori oklevelet szerzett, és 1912-ben pappá szentelték. Ezt követően Nagyszebenben, majd Besztercén hittant tanított, lapokat szerkesztett, 1915-ben a Kolozs megyei Kide község plébánosa lett. 1919-ben kilépett az egyházi rendből, megnősült és Kide molnárjaként dolgozott tovább.

1920-tól, miután Haldoklik a székely című novellájával elnyerte a Zord idők című irodalmi lap pályázatának első díját, írásból élt. 1923-ban többekkel együtt megalapította a Kaláka kiadóvállalatot, majd az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadót, és részt vett az Erdélyi Helikon című irodalmi folyóirat létrehozásában is.

Első novelláskötete, az 1924-ben megjelent Jézusfaragó ember országos sikert aratott elbeszéléseivel, amelyekben tragikus emberi sorsokat ábrázolt mély együttérzéssel. 1926-os Havasok könyve című kötetéből készítette el 1941-ben Szőts István az Emberek a havason című filmjét, amely 1942-ben a velencei filmfesztiválon díjat kapott. Nyirő 1931 és 1933 között alsórákosi kisbirtokán gazdálkodott. Ekkoriban jelent meg Tamási Áron Ábel a rengetegben című műve, ennek sikerén felbuzdulva írta meg Uz Bence című regényét, amelynek tréfacsináló főhőse ugyanúgy a székely életrevalóság és leleményesség képviselője, mint Tamási Ábele.

1933-tól Székelyudvarhelyen, majd Kolozsvárott élt, ahol a Keleti Újság felelős szerkesztője lett. Ebben az időszakban jelent meg a balladák tragikus világát idéző Kopjafák című novelláskötete, a Júlia szép leány című színműve, és a Madéfalvi veszedelem című történelmi regénye. 1941-ben - miután az 1940 augusztusi második bécsi döntés Észak-Erdélyt visszaadta Magyarországnak - Nyirő behívott erdélyi képviselőként a magyar országgyűlés tagja lett, és Budapestre költözött.

1940-ben Corvin-koszorúval tüntették ki. 1942 és 1944 között a jobboldali Magyar Erő című lapot szerkesztette, 1944-45-ben a Törvényhozók Nemzeti Szövetsége tagja volt. 1944 őszétől részt vett a soproni nyilas parlament tevékenységében, 1945 márciusában Németországba menekült. Az akkori magyar hatóságok 1947-ben eredménytelenül kérték ki mint háborús bűnöst a szövetséges hatalmaktól. 1950-től Spanyolországban, a Madrid melletti Escorialban élt, itteni emigrációjában írta meg az Íme, az emberek és A zöld csillag című regényét, és a Mi az igazság Erdély esetében című tanulmányt is. Madridban hunyt el 1953. október 16-án. 2002 decemberében a "székelységhez hű írói munkásságát" posztumusz Magyar Örökség díjjal jutalmazták.

Nyirő elbeszélői világképét két alaptényező határozta meg: az egyik a trianoni döntés, Erdély elcsatolása, a székelység kisebbségbe szorulása, a másik pedig az író-publicista Szabó Dezső hatása. Műveiben a székely nép lelkét kívánta megidézni és bemutatni, ehhez - ahogy Pomogáts Béla írta róla - "természetes módon használta fel a székely népnyelvet, esetenként a régies elbeszélő nyelv fordulatait".

A politikai tevékenysége miatt ellentmondásos megítélésű író hamvai hazahozatalának gondolata 2004-ben vetődött fel először, amikor a székelyudvarhelyi Emlékezés Parkjában felavatták első köztéri szobrát, de az elképzelések vagy pénzhiány, vagy technikai okok miatt meghiúsultak. A 2012 pünkösdjére tervezett újratemetés politikai feszültség forrása lett Magyarország és Románia között, az esemény elmaradt, Székelyudvarhelyen csak megemlékezést rendeztek.