Fondorlatos, de eléggé átlátszó célzatú törvény volt az 1907:XXVII. tc., az ún. Lex Apponyi. Méltányosan rendezte a nemzetiségi egyházak népiskolái tanítóinak fizetését, s erre a célra államsegélyt adott. Egyben azonban a magyar nyelv fokozott tanítását is előírta: a tanuló a negyedik osztály után `gondolatait magyarul élőszóban és írásban érthetően ki kell tudja fejezni`. Hiába tiltakoztak a nemzetiségi egyházak, a nem magyar pártok képviselői, a törvényt életbe léptették.
A koalíció pántlikás magyarkodására jellemző előírása volt a kötelező magyar iskolafelirat, a magyar nyomtatványok használata, a tantervnek magyar történelmi tablókkal való kötelező díszítése; nézhették a szlovák és román gyerekek, hogy ők Árpád leszármazottai... A korabeli vád: a koalíció, ha már nem volt pénze az iskolák államosítására, akkor az állami felügyelet kiterjesztésével, a tanítók köztisztviselővé minősítésével (és fegyelmezésével) próbált kerülő úton államosítani, és persze magyarosítani is. Jó és rossz elemek keveredtek tehát a törvényben. Politikai visszhangja a magyarság számára katasztrofálisnak bizonyult. Még az 1919-1920. évi béketárgyalásokon is felvonultatták súlyos érvként Magyarország ellen, természetesen eltúlozva valódi magyarosító hatását. A törvény egyes előírásai 1907-ben irreálisak voltak, de hozzájárultak a nemzetiségi iskolák számának csökkenéséhez. Szigorát később enyhítették.