Munkástanácsok az október 23-i forradalommal szinte egy időben alakultak Budapesten és a vidéki ipari központokban. A munkás-önigazgatás gondolata - elsősorban a közvélemény szemében idealizált jugoszláv példa nyomán - népszerű volt Magyarországon. November 4. előtt az ideiglenes üzemi munkástanácsok javarészt a rendkívüli helyzet adta ellátási, karbantartási feladatokat irányították, és sztrájkbizottságként működtek. Már ekkor alakultak regionális tömörülések (kerületi, városi munkástanácsok), és egy október 30-án tartott budapesti tanácskozáson megfogalmazódtak egy önigazgató munkásdemokrácia alapelvei. Eszerint a gyárak az ott dolgozó munkások tulajdonát képezik, a közvetlenül választott munkástanácsok irányítják azokat. Ők alkalmazzák a tisztségét pályázat útján elnyerő igazgatót stb. November 4. után a munkástanácsok országszerte kiépültek. Az ország szinte valamennyi üzemében megválasztották az addig csak ideiglenes munkástanácsokat, s 14-én létrejött ezek csúcsszerve is, a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács (KMT). A Kádár-kormány 1956. november 22-én elismerte az üzemi munkástanácsokat, s tárgyalt a KMT-vel is. A KMT az október 23-i követeléseket tekintette a kibontakozás előfeltételének, s két ízben november 21-22-én, illetve december 11-12-én általános sztrájkot hirdetett. Valóságos kettős hatalom alakult ki. A kormány december elején kétszáz munkástanácsi vezetőt letartóztatott, a regionális munkástanácsokat betiltotta, statáriumot hirdetett ki, és 1957 januárjában az utolsó csepeli sztrájkot követően a sztrájkot bűncselekménnyé nyilvánította. A KMT vezetőit letartóztatták, és hosszú börtönbüntetésre ítélték. Az üzemi munkástanácsok még néhány hónapig működtek, de az újjáalakuló üzemi pártszervezetek nyomására fokozatosan elhaltak, míg végül 1957 szeptemberében működésüket megszüntették.