A kultúrpolitika az 1960-as években felhagyott a `szocialista` realizmus kizárólagosságának erőltetésével. Egyre szélesedő sávban teret engedett a `politikailag nem ellenséges`, világnézetileg nem szocialista, és kifejezésmódjában nem realista, értékes műveknek is. A műértő közönség és a fiatal értelmiség lelkes támogatása mellett a magyar művészeti modernizmus ismét szerves és nyilvános kapcsolatba kerülhetett a külföldi irányzatokkal. A reveláció erejével hatott ebben a folyamatban Pablo Picasso, Henry Moore, Amerigo Tot és mások műveinek bemutatása mellett, 1972 októberében Marc Chagall budapesti tárlata. Megragadta a közönséget népi stílusa: a folklorisztikus és zsidó témák feldolgozása, hogy spontán módon mellőzi a racionális összefüggéseket. A festő derűs miszticizmussal egyesíti a képein vityebszki emlékeit és párizsi élményeit, álmait, sejtéseit és bibliai példázatait. Egyúttal fényt vetett ez a kiállítás a sztálini-zsdanovi kultúrdiktatúra előtti korszak szovjet-orosz művészeti avantgárdja és a Szovjetunió területén élt, de eltitkolt, emigrációba kényszerített, vagy otthon eltiport művészek óriási értékeire is.