A Locarnóban aláírt egyezménnyel közeledés indul meg Franciaország és Németország között, és megkezdődik a németek Nyugathoz való kapcsolódása.
A konferencia résztvevői - többek között Nagy-Britannia, Franciaország, Belgium, Olaszország, Németország és Csehország képviselői - megállapodtak abban, hogy garantálják a határokat. Németország ezzel lemondott Elzász-Lotaringiáról, Franciaország pedig a Rajna-vidékről. Az egyezmény ismét biztosította a rajnai demilitarizált övezet fenntartását, s kilátásba helyezte Németország felvételét a Népszövetségbe. (Németországot 1926-ban vették fel és állandó tagja lett a Tanácsnak (a Biztonsági Tanács elődje), ezután a nyugati szövetségesek feloldották Németország katonai ellenőrzését.) A megállapodások tulajdonképpen egyengették a második világháborúhoz vezető utat, mivel Németország kötelezettséget vállalt nyugati határainak tiszteletben tartására, de szabadkezet kapott keleti határainak "rugalmas kezeléséhez". Az Egyesült Államok nem vett részt a locarnói konferencián, de a háttérből helyeselte a szovjetellenes stratégiai-taktikai húzásokat. A Szovjetunió viszont már 1926-ban megnemtámadási és semlegességi szerződést kötött Németországgal. A locarnói megállapodások egy évtizedig éltek. A hitleri Németország 1936. március 7-én egyoldalúan felmondta akat, és bevonult a rajnai demilitarizált övezetbe. Anglia nem volt hajlandó megtorló lépésekre Németországgal szemben. A Nemzetek Szövetségének 1936. május közepén Londonban megtartott ülésszaka üres nyilatkozatok kiadására szorítkozott.