Magyarországon 1769-ig, a nagyszombati egyetem orvosképző karának felállításáig nem folyt egyetemi szintű orvosképzés. Orvosi diplomát csak külföldön lehetett szerezni, ezért kevés volt az ilyen orvos, és drágán gyógyítottak.
A Habsburg-kormányzat azonban - leginkább a behurcolt járványok elleni védekezésnél - felismerte az orvoshálózat fejlesztésének fontosságát. A Mária Terézia 1752-ben elrendelte, hogy minden vármegyének legyen képzett főorvosa, aki a rászorulókat ingyen gyógyítja. A rendeletet többször, szigorú hangnemben megismételte, ami arra utal, hogy sok helyen nem valósították meg. Nem is volt megvalósítható, hiszen az országban nem állt rendelkezésre elég képzett orvos, arról nem is szólva, hogy a nagykiterjedésű, népes vármegyék lakosságát egy-egy orvos aligha láthatta el.
A leggazdagabbak kivételével Magyarország lakosságát a rendelet után is a felcserek, korabeli nevükön borbélyok vagy "chirurgusok" látták el, akik sokszor fürdősök is voltak, ezért így is nevezték őket. Közös jellemzőjük, hogy tudásukat a gyakorlatban, inasként szerezték, így sajátították el - minden magasabb képzés híján - az érvágás, sebkötés, írkészítés fortélyait. (A városokban az ítéletvégrehajtók, a hóhérok is foglalkoztak gyógyítással.) A borbélyok, akárcsak más nemesemberek, céhekbe tömörültek, képzésük része volt a vándorlás is.
A falusiak nagy része azonban betegségével még "chirurgus" elé sem került; őket a gyógyfüvek hasznát a gyakorlatból, paraszti szájhagyományból ismerő javasasszonyok gyógyították, kenték, fürösztötték. Ha azután a páciens a kezelés ellenére nem gyógyult meg, a "látó" asszonyt gyakran boszorkányként citálták a bíróság elé.