A Nemzetközi Vöröskereszt a solferinói csata után jött létre. A szervezet fő feladatának a háborús szenvedések enyhítését, a sebesültek és betegek ápolását, a hadifoglyok gondozását, a háborúban elszakadt családtagok közti összeköttetés megteremtését, a polgári lakosság védelmét, békében pedig nemzetközi segélynyújtások szervezését, elemi csapások megelőzését tekinti. Alapítója a svájci Henri Dunant (1863); a működésének nemzetközi jogi biztosítéka pedig az 1864-ben aláírt (majd 1906-ban és 1929-ben módosított) genfi egyezmény. Eszerint a sebesültek semlegeseknek, a fehér alapon vörös kereszttel jelölt egészségügyi személyzet, járművek, épületek, anyagok sérthetetlennek tekintendők. Az egész világra kiterjedő katonai egészségügyi szolgálat az 1869. évi berlini konferencia határozata értelmében bővítette ki tevékenységét egyéb ínséges viszonyokra. A Monarchiában a vöröskeresztes egyesületek az önkéntes betegápolás tényezői lettek a lovagrendek mellett. A Magyar Vöröskereszt 1881-ben alakult meg, az 1879-ben alapított Magyar Országos Segélyező Nőegylet beolvasztásával. A szervezetet anyagilag erősítette az 1882:XLI. tc. alapján megkötött 4 millió forintos sorsjegykölcsön. 1896-ban 47 ezer tagja volt, vagyona pedig 2,2 millió forint.