Kereskedők elemzik a műtárgyak viharos múltját
2008. április 18. 16:00
A műtárgyeladással, -vásárlással foglalkozó kereskedők, aukciósházak kiemelten foglalkoznak az 1933 és 1945 között keletkezett műtárgyak eredetvizsgálatával.
<
Minderről Richard Aronowitz-Mercer, a Sotheby's restitúciós osztályának londoni igazgatója beszélt a Művészet és befektetés - műtárgypiaci folyamatok a világban és Magyarországon című konferencián, amelyet az Equilor Fine Art műtárgybefektetési tanácsadó és az EDGE Communications művészeti kommunikációs ügynökség szervezésében tartottak Budapesten.
A rendezvényen a nemzetközi műtárgypiacot élénken foglalkoztató restitúcióról, a magán és céges műgyűjtés különféle formáiról, a jelenkori mecenatúráról volt szó. Mélyebben és meglehetős részletességgel az első témát, a restitúciós ügyeket fejtették ki az előadók, Aronowitz-Merceren kívül például az oroszországi helyzet alapos ismerője, Konstantin Akinsha nemzetközi restitúciós kutató.
A zsidó tulajdonosoktól nem csak elrabolták műtárgyaikat, de állásuktól, társadalmi rangjuktól megfosztva, gyűjteményük eladására, kényszerárverezésére kényszerítették őket. Ausztriában "vadárjásítással" bárki eltulajdoníthatott zsidó műtárgyakat. Ilyen esetekben is joggal kérik vissza tulajdonukat az örökösök. A Sotheby's árverési ház nem egy alkalommal saját kutatásai alapján találta meg az örököst, hozta össze a műtárgyat árverésre beadó tulajdonossal, működött közre megegyezésükben.
Oroszországból most nem lehet visszaszerezni ellopott műtárgyat - állította határozottan Konstantin Akinsha. És itt nemcsak a magyar műkincsekre utalt. - Igaz, a magyar kormány sem mutat túl nagy érdeklődést a téma iránt - jegyezte meg. Az orosz restitúciónak ugyanis politikai összefüggései vannak. A kutató utalt rá, hogy így volt ez a sárospataki könyvtár visszaadásával kapcsolatban is. Miközben rejtélyes, homályos az út, ahogy a magyar műkincsek Oroszországba kerültek, lehet, hogy közvetlenül orosz katonai rekvirálással vagy német "közvetítéssel", az is tudott, hogy Moszkvában és Nyizsnij Novgorodban őrzik őket, s Oroszországban ezeket a jóvátétel, a jogos kártérítés részének tekintik. Visszaadásukat lehetetlennek ítélik, s ezt törvénnyel is megerősítették.
Akinsha annak a reményének adott hangot, hogy az orosz álláspont előbb-utóbb megváltozik, mert jogot sért, a magántulajdon nem lehet kompenzáció, és az Oroszország által eltulajdonított javak túlságosan sok országot érintenek. A magyar helyzetet is alaposan ismerő szakértő meglehetősen kritikusan nyilatkozott Magyarország restitúciós mulasztásairól is.
Régi, széthullott, elrabolt, megsemmisült gyűjtemények és az új, kortárs kollekciók létrejötte között húzott ívet az egyik legjelentősebb magyar műgyűjtő, Antal Péter, az Antal-Lusztig gyűjtemény tulajdonosa. A magyar progresszió, a Nyolcak, az aktivisták, az Európai Iskola, a két világháború közötti modern magyar művészet leggazdagabb gyűjteményét Antal Péter nagyapja, Lusztig Sámuel alapozta meg - úgy, hogy korábbi gyűjteménye 1945-ben elveszett.
Antal Péter gyűjtői attitűdje követi nagyapjáét, el nem ad, csak gyarapít. A három és fél ezres kollekció egy része Pécsett van letétben, más részéből Debrecenben mutatnak be rendszeresen válogatásokat. Olyan hangokat hallani - mondta el a gyűjtő -, hogy Pécs, amely ezzel a gyűjteménnyel is pályázott a kulturális főváros címre, most visszaküldené a műtárgyakat.
Téma volt a vállalati gyűjtés, a céges mecenatúra. A nemzetközi trendekkel összefüggésben már Magyarországon is megjelentek a komoly kollekciót birtokló bankok, nagyvállalatok. Egyre több az olyan cég, amelyik nemcsak esztétikai célból vagy presztízsnövelés végett vásárol műalkotásokat irodáiba, hanem koncepciózus gyűjteményépítésbe kezdett.
(Múlt-kor/MTI)
Támogasd a 
szerkesztőségét!
