A kispesti születésű művész 1921-24-ben, majd 1929-34-ben a Nemzeti Zenede hallgatója, 1924-27 között a Zeneakadémián Szerémi Gusztáv növendéke volt. Két évet tanult Waldhuber Imrénél és Rados Dezsőnél is. 1933-ban került a Budapesti Hangversenyzenekarhoz, előbb elsőhegedűs, majd 1940-től koncertmester volt. 1936-37-ben Buenos Airesben, 1940-ben Ankarában zenekarban játszott. 1945-46-ban a Rádiózenekar, majd 1946-1978 között a Székesfővárosi, illetve az Állami Hangversenyzenekar koncertmestereként tevékenykedett. A Tátrai-vonósnégyest 1946-ban alapította, s a zenekarral világhírnevet szerzett. Az 1950-es években az együttesben muzsikált Szűcs Mihály, Konrád György és Banda Ede. A vonósnégyes nemzetközi diadalútjának jelentős állomása volt, hogy 1948-ban megnyerte a budapesti nemzetközi Bartók-kvartettverseny első díját. 1957-ben megalapította a Magyar Kamarazenekart, amelynek szintén vezetője volt. 1965-től egyetemi tanárként a Zeneművészeti Főiskolán tanított. Mintegy 200 hanglemezfelvétele készült, 64 magyar mű ősbemutatója, 52 külföldi mű első előadása, kottapublikációk és tanulmányok fűződtek a nevéhez. 1999. február 2-án hunyt el Budapesten. 2001-ben Hegedűszó alkonyatban címmel önéletrajzi kötete jelent meg.