A békeszerződés valójában különbéke volt, amelyet aláírt az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország, de nem írta alá például a Szovjetunió, Kína, India. Ezzel a békekötés is részévé vált a hidegháborús szembenállásnak. Az amerikaiak tervezetét valamennyi állam kifogásolta, de az USA csak a britekkel kötött kompromisszumot, akik (Hong-Kong miatt) Kína részvételéhez ragaszkodtak, míg az amerikaiak Tajvanéhoz. Végül egyik Kínát sem hívták meg San Franciscóba. A Szovjetunió azt követelte, hogy számolják fel az amerikai támaszpontokat, ezt India is támogatta. A délkelet-ázsiai országok többsége nem volt hajlandó lemondani a jóvátételről. Ezzel a békekötés is a hidegháborús szembenállás részévé vált, taktikailag a koreai háború szempontjából volt jelentősége. A szerződés elismerte Japán teljes szuverenitását, és 90 napon belül kivonták a megszálló csapatokat. Japán lemondott néhány vitatott területről (Tajvan, Kuril-szigetek, Dél-Szahalin) és elismerte Korea függetlenségét, de hozzájárult ahhoz, hogy Okinava és több déli sziget amerikai kormányzás alatt maradjon. Az ugyanakkor aláírt biztonsági szerződés alapján Japán támaszpontot biztosított az amerikai hadsereg számára, s kártérítést fizetett 12 ázsiai államnak. Ezután India és Tajvan is vállalta a békekötést. A szerződő felek elismerték Japán jogát az egyéni, illetve kollektív önvédelemre. A békeszerződéssel Japán kikerült a gazdasági, majd politikai elszigeteltségből, bár számos kérdés nyitva maradt (további békeszerződések, területi kérdések, jóvátétel, amerikai támaszpontok). Japán korábbi nagyhatalmi törekvései elsősorban Kína és Korea ellen irányultak - ezekkel a megállapodás nem foglalkozott. A békeszerződés 1952. április 28-án lépett életbe, s Japán hét év után visszanyerte önálló államiságát. Ezután jelentős amerikai hiteleket kapott és az USA katonai jelenléte szükségtelenné tette a japán fegyverkezést: ez lett a japán csoda egyik háttere.