Bárhol is őrizzék őket, a középkori pergameneket mindenhol tengeri baktériumok fenyegetik

2018. július 4. 18:29 Múlt-kor

A pergamentekercs 1244-ből való, és egy bizonyos Laurentius Loricatus történetét meséli el. A csaknem öt méter hosszú tekercs egy itáliai falu lakosainak közös terméke, amelyben arra kérik a pápát, avasson szentté egy Laurentius nevű embert. A szakértők a kéziraton felfedezték egy magát sós környezetben jól érző baktérium maradványait. Kutatásaik eredményét 2017. szeptember 7-én publikálták a Scientific Reports című szaklapban. A tanulmányban elmagyarázzák, a bosszantó lila pigmentet a sókedvelő tengeri baktériumok termelték.

A tudóscsapatot a Római Egyetem – Tor Vergatától Luciana Migliore vezette. Az ökotoxikológus elsőre nem igazán tudta elhinni, hogy tengeri baktériumok a tettesek. „Amikor a diákjaim odajöttek, és azt mondták, 'Luciana, tengeri baktériumokat találtunk', azt mondtam, 'legyetek szívesek, és ismételjétek meg, mert itt hiba van. Biztosan van valamilyen hiba.'” – mondta Dr. Migliore.

A kecskebőrből készült pergamen három évszázada a vatikáni titkos levéltárban nyugszik, és egy Rómához közeli faluban való keletkezése után nem sokkal már a Vatikánba került. Valószínűtlen tehát, hogy bármennyi időt is a tenger közelében töltött volna nyolc évszázados léte során. A laboratóriumi eredmények azonban tengeri baktériumok jelenlétét mutatták ki. Ezek okozták a tekercs széleinek károsodását, továbbá első és utolsó oldalának olvashatatlanságát.

Miután végigvették, hogyan is készültek ezek a pergamenek a középkorban, az eredmény értelmet nyert. Különféle állatbőrökből készültek, többnyire kecskebőrből, de előfordult, hogy marha- vagy birkabőrből hozták őket létre. Miután a bőrt eltávolították az állatról, minden darabját tengeri sóval kezelték. Ez a lépés arra szolgált, hogy a bőrön maradt esetleges húsevő baktériumokat elpusztítsa, hogy hosszú távon is használható, illetve olvasható maradjon a pergamen.

Akkoriban nem láthatták azonban előre, hogy ez az eljárás egy másik pusztító biológiai folyamatnak ágyaz meg. A bőr megtartott bizonyos mértékű sósságot, pont elegendőt ahhoz, hogy a sót kedvelő vízi baktériumok megtelepedjenek rajta. A laboratóriumi tesztek kimutatták egy másik fajta baktérium jelenlétét is. Ez azt jelenti, hogy miután a sóevő baktériumok elpusztultak, egy másik baktériumtípus jelent meg, és táplálkozott a maradványaikkal. Egy egész sor ilyen baktériumnemzedék sorozatos elhalása és táplálkozása volt tehát felelős a különös lila elszíneződésért. A baktériumkoncentráció alacsonyabb volt a pergamen azon helyein, ahol a lila elszíneződés nem volt jelen.

Természetesen magának a szóban forgó 13. századi pergamennek a mondanivalója is rendkívül érdekes. Főszereplője Laurentius Loricatus, egy 1205 körül élt katona, aki fiatal korában szándéka ellenére gyilkossá vált – szolgálat közben egy ártatlan ember életét oltotta ki. Ez a borzasztó esemény arra sarkallta, hogy zarándokútra induljon a spanyolországi Santiago de Compostelába. Útja után, hogy tovább bűnhődjön, egy közeli romos kolostorba vonult vissza, amelyet még Szent Benedek alapított. Itt 34 évet töltött egyszerű, önsanyargató remeteéletet élve. Nevében a „Loricatus” szót arról kapta, hogy – a híresebb, latinul szintén Loricatusnak hívott Páncélos Szent Domonkoshoz hasonlóan – a további önsanyargatás érdekében sodronyinget viselt közvetlenül bőrén, ami hosszú távon rendkívül kényelmetlen.

Kemény önsanyargatásának történetén kívül Laurentius egy imakönyvet is hagyott hátra, amely fennmaradt. 1243-ban halt meg, egy évvel később pedig a Vatikánba került a pergamentekercs, amelyben faluja lakói kérik szentté avatását. Néhány évszázad elteltével, 1778-ban a Vatikán végül megindította a folyamatot azzal, hogy VI. Piusz pápa boldoggá avatta, augusztus 16-át téve meg ünnepnapjává.

A szentté avatását kérő pergamentekercs egészen különös módon, egy véletlen egybeesésnek köszönhetően a tudományt is segítette: a szakértők általa lényegesen többet értenek a középkori pergamenek gyakori lila elszíneződésével kapcsolatban. Dr. Migliore és csapata bíznak abban, hogy felfedezésük további, hasonló fenyegetés alatt álló dokumentumok megőrzésében is segítségre lehet, és talán a restaurálók munkájában is lehet jelentősége.