Bár impozánsnak tűnt, valójában kezdettől reménytelen vállalkozás volt Hitler Atlanti fala
2021. augusztus 9. 18:31 Múlt-kor
A Hitler Atlanti faláról a köztudatban élő kép szerint az masszív bunkerek és óriási tüzérségi eszközök rendszere volt, ez azonban igen távol áll a valóságtól. Mindazonáltal annak ellenére, hogy aligha volt összefüggő védműrendszer, puszta léte komoly gondolkodásra és fokozott óvatosságra késztette a szövetségeseket, akik a „Festung Europa” (Európa-erőd) elleni támadásra készültek.
Elrettentő erő
Ahogy szinte minden erődítmény esetében, a német Atlanti fal képességeit is három fő tényező határozta meg: a védművek, a tűzerő, és a rendelkezésre álló emberanyag. Ezek jó részét az 1944. júniusi szövetséges inváziót megelőző hat hónapban adták hozzá a rendszerhez, főként két ember erőfeszítéseinek köszönhetően – Erwin Rommel és Gerd von Rundstedt tábornokok (bár utóbbi inkább a szövetségesek szárazföld belsejében történő, mozgó harccal való visszaverésében hitt).
Az Atlanti fal ereje tetőpontján a becslések szerint 15 000 megerősített betonépítményből állt: ezek közt voltak lőszerraktárak, óvóhelyek, a gyalogság és a tüzérség harcállásai, kommunikációs központok, egyéb raktárak, parancsnoki központok, megfigyelőállások, és a különféle gépek, generátorok és légvédelmi fényszórók számára kialakított állások is. Maguk a németek a „falról” beszélve a Hollandia, Belgium és Franciaország partjai mentén elterülő szakaszokra gondoltak, a német, dán és norvég partokat sokkal inkább elszórt, különálló erődítményekkel, illetve megerősített tüzérségi állásokkal védték.
A rendszer sarokkövét a tüzérségi eszközei jelentették, melyek ütegek százaiban voltak elhelyezve, és a 150 milliméteres és annál kisebb kaliberű eszközöktől az óriási vasúti és hajólövegekig terjedtek, amelyek között voltak 406 milliméter űrméretűek is. Számtalan fegyvertípust építettek bele a németek az Atlanti falba – saját eszközeik legjavára a háború során máshol, elsősorban a keleti fronton volt szükségük, így az Atlanti falnál a helyben zsákmányolt francia, illetve a dunkerque-i evakuálás során hátrahagyott brit fegyverzet mellett más országok nehézfegyvereit is alkalmazták, többek között csehszlovák, holland, belga, jugoszláv és szovjet gyártmányúakat.
Az Atlanti fal kiépülése három fő fázisra bontható. Az első fázis 1940 nyár végétől 1941 decemberéig tartott, amikor is a Barbarossa-hadművelet sikertelensége a háború tervezett menetének újragondolására kényszerítette Hitlert – Európa nyugati partjával kapcsolatos terve eredetileg az volt, hogy Franciaország legyőzését követően az Oroszlánfóka-hadművelet keretében elfoglalja Nagy-Britanniát is. Ezt azonban 1940 szeptemberében, a vesztes angliai csata után kénytelen volt elnapolni, a Moszkva alatt elszenvedett 1941 végi vereség pedig tovább bonyolított tervein. Az Atlanti-óceán partján a védekezés került előtérbe, ekkoriban azonban még csupán a kiépült tengeralattjáró-bázisok védelme és az esetleges brit kommandós akciók elhárítása volt a fő szempont.
A második fázis 1941 decemberétől 1943 októberéig tartott, ekkoriban született meg az Atlanti fal gondolata és kezdődött meg kivitelezése. A hathatósabb védelem mellett az is cél volt, hogy a nyugaton állomásozó egységeket alkalmazni lehessen más hadszíntereken (elsősorban keleten), jelenlétüket pedig – a fentebb vázolt modellnek megfelelően – kiterjedtebb védművekkel és tüzérséggel váltsák ki.
A harmadik fázis 1943. október végén kezdődött, miután von Rundstedt tábornagy jelentést küldött Hitlernek a nyugati védelem állapotáról. Innentől jelentős mértékben megugrott az Atlanti falra fordított erőforrások mennyisége, és ez a készülődés egészen 1944. június 6-áig, a szövetségesek normandiai partraszállásáig tartott.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
