Bár Hitler nyerte a versenyfutást Norvégiáért, ez hosszú távon előnyt hozott a szövetségeseknek
2021. szeptember 8. 16:01 Múlt-kor
A Németország által 1940 tavaszán megszállt Norvégia nem vált jelentős csatatérré a háború során, azonban a szövetségesek és Németország közötti verseny az ország feletti irányításért nem várt következményekkel járt a későbbiekben mindkét fél, legfőképpen a szövetséges hadművelet kitervelője, Winston Churchill számára.
Egyre feszültebb helyzet
Churchill a norvégiai harcok idején még az Admiralitás első lordja volt Neville Chamberlain kormányában, az északi események vége felé viszont ő váltotta Chamberlaint a miniszterelnöki székben.
Ez a fejlemény – bár nyilván nem előre megtervezett módon – kétségtelenül a Churchill által pártfogolt és kiharcolt, végül teljes szövetséges kudarccal végződő hadművelet számlájára írható, legalábbis részben.
Az első világháborúban az egész Skandináv-félsziget semleges maradt, és a harcok teljességgel elkerülték a térséget – egyúttal azonban ebben a háborúban a brit haditengerészet sikeresen vette blokád alá a Balti-tengert, korlátozva ezzel Németország élelmiszer- és nyersanyagellátását, valamint katonai képességeit a nyílt tengeren.
Hitler számára emiatt igen hamar fontossá vált kialakítandó kontinentális rendszerében Norvégia: ahhoz, hogy Németország nagyobb mozgástérrel rendelkezzen a tengeren, mint az előző háborúban, a Balti-tenger kapuját képező két országot, Norvégiát és Dániát saját irányítása alá kellett vonnia.
Norvégia katonailag is könnyű célpont volt: míg a semlegességét továbbra is hirdető Svédország már az 1930-as évek közepén megkezdte a fegyverkezést és hadereje korszerűsítését, valamint létszámának növelését, addig Norvégia néhány ezer fős állandó hadereje mellé csak nehézkesen tudta kiépíteni tartalékos rendszerét, és a modern hadviselés követelményeinek aligha felelt meg.
Nem rendelkezett sem harckocsikkal, sem légvédelmi fegyverekkel, és csupán néhány harci repülője és hadihajója volt. A sokkal kisebb területű, ráadásul fekvéséből adódóan katonailag sokkal nehezebben is védhető Dánia hasonlóan könnyű célpontnak számított.
Azonban miután 1939-ben Lengyelország lerohanásával jelentős területeket foglalt el keleten, a német katonai vezetés számára a fő cél 1940 tavaszán a Benelux államok és Franciaország ellen tervezett hadművelet sikerre vitele volt.
A vezérkarból sokan nem értettek egyet Hitlerrel abban, hogy ennek megkezdése előtt el tudják foglalni Norvégiát és ott stabil pozíciót tudnak kialakítani, a Führer azonban hajthatatlan volt.
Nem tántorította el tervétől az sem, hogy Norvégia megszállásához nyolc szárazföldi hadosztályra volt szükség, miközben a szövetségesek ellen tervezett hadművelet keretében eleve csak 136 német hadosztályt terveztek bevetni összesen 149 brit, francia, holland és belga hadosztály ellen – azaz a németek az északi kitérővel szándékosan rontottak saját matematikai esélyeiken.
Churchill, látva a Norvégia elleni német támadás egyre növekvő valószínűségét, arra biztatta a kabinetet és az Admiralitás tisztjeit, hogy Nagy-Britannia lépjen elsőként.
A szövetségesek számára viszont ekkoriban Franciaország és a Benelux államok védelme volt a prioritás, és a szeptember 3-i brit hadüzenetet követően az expedíciós csapatok el is foglalták állásaikat a kontinensen.