Bár Hitler nyerte a versenyfutást Norvégiáért, ez hosszú távon előnyt hozott a szövetségeseknek
2021. szeptember 8. 16:01 Múlt-kor
Tervezési verseny
A 65 éves Churchill addigi karrierútja nem adott sok bizalomra okot stratégiai képességeit illetően: korábban már szolgált az Admiralitás első lordjaként 1911-től 1915-ig, ekkoriban egy, a norvégiaihoz kísértetiesen hasonló, a háború fő hadszínterétől távol eső és kétes értékű hadműveletet támogatott: az antant számára katasztrófába torkolló partraszállást a Dardanelláknál, az Oszmán Birodalom szívében.
A főként ausztrál és új-zélandi csapatokból álló inváziós erő súlyos veszteségeket szenvedett, a kudarc pedig óriási törést jelentett Churchill karrierjében – éppen az 1930-as évek végére sikerült kilábalnia a politikai elszigeteltségből.
Mindazonáltal 1940-ben hasonló eltökéltséggel sürgette tervét, mint 1915-ben. 1940 februárjában már Churchill nyomására hajtott végre a brit Királyi Haditengerészet egy hatékony erődemonstrációt a németekkel szemben – a brit kereskedelmi flotta 299 korábban foglyul ejtett matrózát szabadították ki az őket Németországba szállító Altmark nevű hadihajóról.
Az akció norvég felségvizeken történt, és négy német tengerész halálával járt. Amikor elért a hír Hitlerhez, a német vezető kikelt magából, amiért az Altmark legénysége nem okozott veszteségeket a briteknek.
Az akció azonnal más megvilágításba helyezte Churchillt a brit közéletben: a sajtó körülrajongta, mint egyetlen politikust, aki a brit–francia hadüzenetet követő, valódi szövetséges akciók nélküli „furcsa háború” közepette határozott cselekvésre szánta el magát.
Miután a fogolyszabadítással már megsértették Norvégia semlegességét, Churchill még erélyesebben kampányolt amellett, hogy a brit haderő hozzon létre támaszpontokat az országban – a tervek mellett márciusra már ki volt jelölve e célra hat brit zászlóalj, és a francia részvétel is biztosítva volt.
Hitlert mindeközben az Altmark-akció arra ösztökélte, hogy felgyorsítsa saját inváziós terveit. A vezérkar engedelmeskedett parancsainak, azonban minden német tisztben felmerült a norvég terv hallatán az aggodalom, hogy országuk ismét kétfrontos háborúba keveredik.
A Führer legkésőbb az április 7-én kezdődő művelet előtt egy héttel látni akarta a végső tervet, amely így április 1-jére készült el. Eszerint 68 000 főnyi szárazföldi csapatnak kellett partra szállnia Norvégia kulcsfontosságú pontjain, a Luftwaffe mintegy 1000 repülőjének és a német felszíni haditengerészet nagy részének támogatásával. Mindeközben a britek április 3-ára álltak elő jóváhagyott tervvel az ország megszállására.