Az Ördög-árok legpokolibb tánca

2015. augusztus 18. 09:46 Katona Csaba

Ha 1872 márciusában a Krisztinavárosban lakó polgárok valamelyikének útja a városrészt átszelő Ördög-árok medrének irányába vitt, meglepve és vélhetően megkönnyebbülve tapasztalhatta a Horváth-kertnél folyó sürgést-forgást, amely a meredek partok által övezett, meglehetősen bűzhödt, szűk mederbe szorított „patak” körül folyt. A főváros budai oldalának vadvizeit a Dunába vezető Ördög-árok poshadt vizének már a látványa sem volt bizalomgerjesztő, egyébről – például a bűzről – nem is szólva. Így aztán nem hatott a meglepetés erejével, hogy 1872. március 5-én a Fővárosi Közmunkák Tanácsa megbízásából Buzzi Bódog és Kéler Napoleon vállalkozók megkezdték a beboltozását, amely munkálathoz a Fővárosi Pénzalap 376 000 forintja volt a fedezet.

A budai lakosság, különösképpen a Krisztinaváros és a Rácváros (Tabán) népessége már csak azért is örömmel vette tudomásul a fenti tényeket, mert az idősebbek még emlékeztek arra, hogy milyen károkat okozott a szűk mederből 1837 pünkösdjén kilépő víz. Örömük azonban korainak bizonyult, mert 1875-ben az Ördög-árok vize olyan pusztítást vitt végbe, amely a „képzelet túlcsigázásait is felülmúlta”. Pedig a 14. századtól a rendalapító Remete Szent Pálról Paulus-pataknak, a török uralom idején pedig Kovácsi-pataknak nevezett Ördög-árok, vagy ahogy a budai svábok hívták, a Teufelsgraben inkább kellemetlen, mintsem ijesztő látvány volt. Fő ága, a Nagy-Ördög-árok Nagykovácsi mellől eredt – innen a török időkben használatos név – és mintegy 18 kilométer hosszan folydogált Budán át egész a Dunáig, a hűvösvölgyi Nagy-réten egyesülve a Kis-Ördög-árok vizével. Az 1870-es években vízszedő területe elérte a 17000 holdat s ez, valamint rendezetlen és néhol veszélyesen meredek partjai egyre inkább sürgetővé tették a beboltozását, amit az is indokolt, hogy a Rácváros lakossága – csatornázás híján – az Ördög-árkot használta szennyvízelvezetőnek és az így összevegyült szennyes lé párolgása az egészségre is ártalmas volt. 

A Fővárosi Közmunkák Tanácsa már megalakulása évében, 1870-ben foglalkozni kezdett az Ördög-árok ügyével és mint láthattuk, 1872-ben meg is indultak az ezzel kapcsolatos munkálatok, amelynek során az Ördög-árok legalsó szakaszát be is fedték. A további munka még javában folyt, amikor 1875. június 26-án Budára óriási eső hullott és ezt követően „az Ördögárok megrendezte a legpokolibb táncot, amelyet valaha produkált”. A környező hegyek lejtőiről a Krisztina- és Rácvárosra zúdult a hegyekről leömlő csapadék is, akárcsak most. De akkor ez a hatalmas víztömeg a városrészek egyetlen vízelvezetőjébe, az Ördög-árokba gyűlt. Ennek hatására pedig az addig békésen folydogáló patak hihetetlen gyorsasággal kilépett medréből, elöntötte a Krisztinavárost és környékét, olyannyira, hogy pl. az Attila úton a házak ablakán folyt be a víz, de másutt akadt olyan épület is, amely még rosszabbul járt: „A városmajor-utcában láthatsz egy terméskőből épült falat, melynek szilárdsága egy darabig megbirkózhatnék tábori ágyúk hat-nyolcz fontos lövegeivel. A zuhatag belülről a kerten át dőlt neki a falnak, s azt tövében oly erővel döntötte le, mintha borotvával metszenének az élő húsba. Zsinóregyenesre van lemetélve a föld fölött.”

A Krisztinavárosban szinte csak a Karátsonyi-palota masszív épülete nem szenvedett komolyabb kárt a víztől, amely továbbterjedve még a fogaskerekűt is hetekre működésképtelenné tette. Még keservesebb sors jutott a szegényes Rácvárosban azoknak a házaknak, amelyek az Ördög-árok beboltozott szakasza fölött álltak. A roppant erejű víztömeg ugyanis szétvetette a fölötte húzódó boltozatot és a rajta lévő házak, útszakaszok a feltörő víz hatására azonnal beomlottak. A főváros csatornázásával több szakmunkában foglalkozó kiváló mérnök, Horváth Farkas a károk felmérésekor elkeseredve tapasztalta, hogy az utca sok helyen a kövezettel együtt eltűnt és a helyén csupán tátongó gödrök maradtak, de az épen maradt útszakaszokon is 3-6 lábnyi iszapot hagyott maga után a tabáni temetőt – több szemtanú látott a földből kimosott, úszó koporsókat – és hamarosan a Kelenföldet is elöntő áradat.

A sodrás erejét jól jellemzi, hogy olyan nagyságú sziklatömböket is az utcákra görgetett, amelyeket később csak robbantással lehetett eltávolítani. Csorba Géza, Táncsics Mihály veje borzadva írta naplójába az alábbiakat: „Lucifer kacaját elnyelte a pokol őrült dühöngése, a láncaikról szabadult fúriák vad ordítása s a föld nyögött tehetetlenül. Az »Ördögárok« Dunává, tán tengerré lett, mely hegyről rohant alá. Elsodort, elsepert mindent, embert, állatot, fákat, szikladarabokat, házakat, mindent, mi útjába akadt. Pedig igen sok mindenféle akadt útjába!”

A katasztrófát követő reggelen a mentési munkálatok vezetésével megbízott bizottság lezáratta az Ördög-árkot és azonnal nekiláttak a szivattyúzásnak, de ekkor még az anyagi károk mértékét sem lehetett pontosan felbecsülni. Emberéletben is kár esett, Kamermayer Károly budapesti polgármester még Paksról is kapott értesítést, hogy a Dunán holttestek úsznak, mire egy csavargőzös indult Paksra a főváros költségén, fedélzetén hatósági emberekkel, a halottak hazaszállítása és esetleges azonosítása céljából, míg Tisza Kálmán belügyminiszter körlevélben kért segítséget a károsultak számára és ennek hatására még Párizsban és Londonban is gyűjtöttek adományokat, az egyik Rothschild egymaga 5000 frankot ajánlott fel.

A katasztrófáról, majd a helyreállításról és adakozásokról részletesen beszámoló Vasárnapi Újság, amely 1872-ben még lelkendezve adott hírt az Ördög-árok boltozata építésének kezdetéről, ezúttal azt írta, hogy a boltozás „a nálunk szokásos lassúsággal és határozatlansággal” folyt, majd a következőekben összegezte véleményét: „Ily nyomorult alkotmány, mint ez a szerencsétlen Ördög-árok, ily szabályozatlan utczák, mint a Rácz- és Krisztinavároséi, ugyan mire vezethetne mindez egyébre ily veszedelmnél? De vajjon okulunk-e valaha?” Okultak. A károk helyreállítását követően gyors ütemben folyt tovább az Ördög-árok befedése és 1878-ban a Városmajortól a Dunáig el is készültek vele, nyomvonalán létrehozva az Árok utcát, majd jóval később, 1920-ban a városmajori szakaszt is beboltozták.

Manapság az Ördög-árok, amelyről egykor efféle mondatok láttak napvilágot a sajtóban, miszerint „Méltó Belzebubhoz”, valamint „Soha nem ért az ördögi elnevezés valamit találóbban”, Siklóssy László pedig egyenesen a „régi jó világ ünneprontójának” nevezte, békésen és észrevétlenül folydogál a felszín alatt a Városmajortól a Gellért-hegy lábáig. 1875. évi pusztításának emléke valamiért nem maradt meg oly élénken az utókor emlékezetében, mint pl. az 1838. évi pesti árvízé, hogy egyáltalán ott van még a felszín alatt, arra jószerivel csak egyik középkori partvédő támfalának romjai emlékeztetnek, valamint az itt elhelyezett Ördög-árok-kő, amelynek felirata röviden ismerteti az Ördög-árok történetét – az 1875. évi eseményeket ez sem említi. Nagy szerencséje a mai – az eseményeket mindjárt mobiltelefonjukon megörökítő – lakosoknak, hogy ilyen élményben már nincsen részük, akármekkora eső áztatja is Buda utcáit.