Az elnyomott nemzetek szabadságáért harcolt Osztrolenka véres csillaga, Bem apó
2021. december 10. 09:54 Múlt-kor
A székelyek Bem apója a végsőkig harcolt
A nyughatatlan szabadságharcos végül 1848 őszén az abszolutista uralom ellen forrongó Bécsben kötött ki, ahol átvette a nemzetőrség irányítását. Bem mindent megtett, hogy egyesüljön a Bécs felé törő magyarokkal, de terve nem sikerült, így a császári haderő végül bevette a várost. Bem menekülni kényszerült és a függetlenségéért küzdő Magyarország felé vette az irányt, ahol felajánlotta szolgálatait Kossuth Lajosnak.
Kossuth, bár tisztában volt a lengyel tábornok kvalitásaival, kezdetben nem tudott mit kezdeni Bemmel, akiről Görgei Artúr honvédtábornok lesújtó véleményt fogalmazott meg:
„Nem tudtam, honnan jön, és mi a célja. Megmagyarázhatatlan felbukkanása Bécsben, ottani, csak hírből ismert tevékenysége, és mostani, megmagyarázatlan odaadása, mellyel hazám megvédelmezése ügyének hódolt, önkéntelenül a divatos forradalmár-katona fajtából való kóbor lovagok egyikének jellemezte szememben. Hazám ügye pedig igazságosnak, szentnek tetszett nekem, és határozott ellenszenvet éreztem az ilyen elemek fegyverbarátsága ellen.”
Az első látásra jelentéktelennek tűnő, bicegő, alacsony termetű Józef Bem a magyar szabadságért harcoló lengyelekkel is konfliktusba került. A „divatos forradalmár-katonára” a magyarországi lengyel légió szervezése kapcsán kialakult nézeteltérés miatt rátámadt egyik honfitársa.
Kossuth Lajos tábornokai körében (Bem jobbról a második)
Kossuth ezek ellenére bízott benne és a teljesen szétzilált felső-erdélyi hadsereg élére helyezte. Bem meghálálta a bizalmat, karácsonyra elfoglalta Kolozsvárt, így keletről biztosította az Alföldet, lehetővé téve a Windisch-Grätz seregei elől menekülő magyar kormánynak, hogy Pestről Debrecenbe költözzön.
Erdélyben 1849 elején kudarcok is érték, így a vízaknai és a dévai ütközetekben is komoly vereséget szenvedett. Bem ennek ellenére felszabadította Székelyföldet, majd miután Piskinél szétverte az egyesült orosz-osztrák haderőt, márciusban, Nagyszeben elfoglalásával sikerült elérnie, hogy a támadók elhagyják Erdélyt.
A gigászi méretű cári intervenciós haderővel szemben azonban a nyár folyamán már Bem sem tudott mit kezdeni. Teljes haderejét egyszerre soha nem vetette be, így egészen 1849. július 31-ig, a vesztes segesvári ütközetig ki tudott tartani Erdélyben, megakadályozva azt, hogy az ellenség kijusson az Alföldre és az ott gyülekező magyar haderő hátába kerüljön.
Augusztusban Bem a Bánságba vonult, és Temesvárnál átvette a magyar főerők irányítását, de a szabadságharc utolsó ütközetében, az augusztus 9-én vívott temesvári ütközetben alul maradt Haynau császári táborszernagy seregeivel szemben. Haynau győzelméhez hozzájárult, hogy a magyar sereg lőportartalékai a csata kellős közepén elapadtak, így a tüzérsége elnémult.
A bajt tetézte, hogy Bem lova a csata irányítása közben felbukott és maga alá temette a főparancsnokot, aki már nem tudott beleszólni a csata további menetébe. A vereség után Bem újból az emigrációt választotta és számtalan harcostársával egyetemben az Oszmán Birodalomba távozott.
Bem apóból Murád pasa
Bem a törökök vendégszeretetét élvezve abban reménykedett, hogy az orosz cár és a török szultán a közeljövőben háborúba keverednek egymással, így revansot vehet az oroszokon, akik a két állam között kötött békeszerződésre hivatkozva a menekültek kiadását követelték. Az emigránsok azonban maradhattak, mert áttértek az iszlám hitre, ugyanis ebben az esetben a törököket nem kötötte semmiféle egyezség.
Így a székelyek által csak Bem apónak hívott szabadságharcosból Murád pasa lett, akit a szíriai Aleppóba vezényeltek. Itt hajtotta végre 1850 őszén utolsó haditettét: a városi tüzérség irányításával megállított egy, a városra támadó arab rablócsapatot.
Nem sokkal a sikeres küzdelem után, 1850. december 10-én Murád pasa valószínűleg a malária okozta láz miatt örökre lehunyta szemeit. Halálos ágyán így búcsúzott hazájától: „Lengyelország, én már nem szabadítalak fel…”
A tábornok portréja
A szabadságharcos földi maradványait 1929-ben szállították haza szülőföldjére, Tarnów városába. Amint Bem földi porhüvelye átlépte a magyar országhatárt, a hős hazaútja diadalmenetté változott. Mindenhol, amerre a koporsóját szállító szerelvény elhaladt, tömegek és zászlók erdeje várta őt, koporsóját felravatalozták a Nemzeti Múzeumban, ahonnan ünnepélyes tiszteletadás után vitték Lengyelországba.
„Olyan benyomásokkal távozunk, mintha nem idegenből mennénk haza, hanem a testvéreinktől” – emlékezett vissza a magyarok „főhajtására” egy, a koporsót kísérő lengyel ezredes.
Bem tábornok koporsóját Tarnówban hat korinthoszi oszlopon álló díszszarkofágba helyezék. A különös megoldásra azért került sor, mert muzulmánként hamvai nem nyugodhattak a megszentelt, keresztény lengyel földben.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
