Az egyház erőszakos térítése is szerepet játszhatott a vikingek támadásaiban
2022. október 9. 08:50 Múlt-kor
Jó időben egy viking hosszúhajó akár 33 kilométerről észrevehető a tengeren. Kedvező széllel ez a távolság akár egy óra alatt megtehető, így Lindisfarne szerzeteseinek mindössze ennyi idő állt rendelkezésére, hogy felkészüljenek a támadásra, amely ma a viking kor erőszakhullámának kezdetét jelképezi.
Csapás a tengerről
„Mi és atyáink immár majd’ 350 éve élünk ezen a szép földön, és soha Britannia még ilyen rémtettet nem látott, mint amit most a pogányok kezétől elszenvedtünk. Elképzelni sem tudtunk ilyen támadást. Szent Cuthbert templomát, a helyet, melynél szentebb Britanniában nincs, az Úr papjainak vére szennyezi, megfosztatott minden díszétől, kitétetett a pogányok fosztogatásának.”
A lindisfarne-i kastély. A szigetet ért 793-as támadás egy új kor kezdetét jelezte
A fenti szöveg egy, a támadás után írt levél részlete, amelyet Northumbria királyának, Æthelrednek írt egy Alcuin nevű szerzetes. Alcuin Yorkban született és élt, mígnem 781-ben elfogadta Nagy Károly meghívását, és csatlakozott az aacheni udvarhoz mint a király (a császári címet csak 800-tól viselte) fő lelki tanácsadója.
A történészek sokáig nem kérdőjelezték meg Alcuin döbbenetét a támadás fölött, és elfogadták, hogy a vikingek korábban ismeretlen tényezőnek számítottak. Csakhogy ugyanebben a levélben Alcuin megrója Æthelredet és udvartartását a pogányok szokásainak követéséért: „Tekintsetek az urak és a nép fényűző ruházatára, hajzatára, magaviseletére! Lássátok, miképp akartátok utánozni, ahogy a pogány vágja haját és szakállát. Hát nem az ő fenyegetésük tölt el minket rémülettel, és ti mégis a hajukat majmolnátok?”
Ebből egyenesen következik, hogy a támadás idején a northumbriaiak már ismerték északi látogatóikat. Az újdonságot az erőszak jelentette, Lindisfarne viszont csak a kezdete volt az észak-britanniai kolostorok elleni támadássorozatnak. Alcuin helyismerete birtokában figyelmeztette a közeli Wearmouth és Jarrow vallási közösségeit, hogy legyenek résen: „A tenger mellett éltek, ahonnan ez a csapás érkezett”.
794-ben vikingek „fosztogattak Northumbriában, és feldúlták Ecgfrith kolostorát Donemuthanban”. A 12. századi történetíró, Durhami Simeon ez utóbbit a jarrowi kolostorral azonosítja, és leírja, hogy annak védelmezője, Szent Cuthbert nem hagyta büntetlenül a pogányokat: „mivel főnöküket megölték az angolok… És ezek jogosan estek meg rajtuk, mert súlyos sebeket ejtettek azokon, akik őket nem sebezték meg.”
A túlnépesedés szintén fűthette az északiak terjeszkedését
Írország és a Hebridák sem maradtak érintetlenek. Az Ulsteri krónika leírja egy kolostor felégetését Rechru (ma: Rathlin) szigetén, Skye szigetét pedig „elözönlötték és feldúlták”. Ionát először 795-ben, majd 802-ben is támadás érte. 806-ban, egy harmadik támadás során a kolostort felgyújtották, 68 lakosát pedig megölték. A következő évben kezdődött meg a közösség újraalapításának munkája az írországi Kells szigetén.
A Franciaország északnyugati partjainál fekvő Noirmoutier szigetének kolostorát elsőként 799-ben támadták meg, 836-ra pedig olyan gyakoriak lettek a fosztogatások, hogy a szerzetesek elhagyták a szigetet, és új, biztonságosabb helyen kerestek menedéket.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
